„Megírom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendőt, a mennyit eddig éltem.” A 92 éve elhunyt Benedek Elek ezekkel a szavakkal búcsúzott fiától, Benedek Marcell írótól, irodalomtörténésztől.
A magyar gyermekirodalom egyik megteremtője, a nagy székely mesemondó, Benedek Elek példás családi életet élt, feleségével 45 évig éltek együtt boldog házasságban, hat gyermeket nevelve. 1929. augusztus 17-én Kisbaconban érte a halál szélütés következtében, levélírás közben. Felesége követte a halálba, egyszerre temették el őket, sírjuk egymás mellett fekszik a település temetőjében.
A fejfán látható Benedek Elek saját maga által írt sírverse: “Jézus tanítványa voltam – Gyermekekhez lehajoltam – A szívemhez felemeltem – Szeretetre így neveltem.”
A fotón: Benedek Elek családja (jobbról balra, elöl: Lőrincz Júlia, Benedek István – Öcsike és Lengyel Mária. Ülnek: Benedek Marcell, felesége, Győri Lujza, Benedek Elek és felesége, karjában Lőrincz Zsuzsa, Benedek Mária és Lengyel Miklós. Állnak: Lengyel Dénes, Benedek Rózsa, Lengyel Tamás, Lengyel Éva, Benedek András és Benedek Flóra) (Fotó: Cimbora.net)
BENEDEK ELEK: MARCINAK
Megírom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendőt, a mennyit eddig éltem. Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben szárnyadra eresztlek. Ha kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném, Istennek különös kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is merek reményleni ennyi jót.
Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb férfikorban vagyok. Tele élet- és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok, később órák, most már napok), mikor lelkemre nehezedik valami megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; a mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; a mikor csak egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a tollat, mikor áradozó szívvel írom: de szép az élet, ó de szép!
Az élet semmilyen körülményei közt nem értem magam gyávaságon, fiam. De a haláltól félek, a halállal szemben megdöbbentően gyáva vagyok. Néha megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorul, s mintha egy láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom, hogy nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem, ha meghalok itt, az utczán, messze tőled, tőletek, egy búcsúszó, egy búcsúcsók nélkül!
(Forrás: Benedek Elek: Testamentum és hat levél)
