„Egy művészt korlátozni bűn. Egyenértékű a sarjadó élet elpusztításával.” „Átléptem Klimten” – vallotta a 125 éve született Egon Schiele osztrák festő, a 20. század egyik kiemelkedő alkotója.
Schielét sok kortársa Gustav Klimt utódának tekintette, de a művész meghalt, mielőtt maradéktalanul beválthatta volna a hozzá fűzött reményeket. Káprázatos, de nem maradéktalanul csodálatra méltó jellemét, legalábbis részben, a családi háttér és a neveltetés magyarázza. Zárkózott, félénk fiú volt. Apja, Adolf Schiele az Osztrák Államvasutak alkalmazottja volt, s egy fontos vasútállomás, Tullly irányítását bízták rá; a fia, Egon Schhiele is itt született az alsó-ausztriai Tullnban 1890. június 12-én. 1905-ben apja meghalt, s ez a legfontosabb érzelmi kapcsolattól fosztotta meg a fiút, anyjával ugyanis soha nem volt igazán jó viszonyban. Maga vallotta, hogy a halálélmény erősen hatott művésszé válására, a halál egyik központi témájává vált.
Apja halála után nagybátyja, Leopold Czihaczec gyámsága alá került. Nagybátyja csalódottan vette tudomásul Egon érdektelenségét az akadémiai tárgyak iránt, de ezzel egy időben felismerte a fiú festői zsenialitását. Az ő támogatásával jelentkezett 1906-ban – még csak 16 évesen – a Kunstgewerbeschuléba, majd egy év múlva az Akademie der Bildenden Künste hallgatója lett (mindkettő Bécsben van). Az akadémián meg kellett szoknia a hagyományos, szigorú oktatást, amely elsősorban az antik művészet, a klasszikus beállításokban lévő modellek és a ruházat tanulmányozását ölelte fel. Mindez nem sok hatással volt rá, ugyanakkor Gustav Klimt és a szecesszió sokkal nagyobb benyomást tett rá, amely néhány kisebb munkáján kifejezésre is jutott. Tizenkilenc évesen már a nagyokkal állított ki (Paul Gauguin, Pierre Bonnard, Henri Matisse, Vincent van Gogh, Edvard Munch, Oskar Kokoschka).
1906-ban felkereste bálványát, Klimtet, hogy megmutassa neki néhány rajzát. Hogy megtudja tőle, tehetségre valló munkák-e. „Igen – felelte Klimt. – Túlságosan is!” Klimt szerette volna bátorítani a fiatalabb művészeket, s továbbra is érdeklődéssel figyelte ennek a tehetségnek a működését is: rajzokat vásárolt tőle, vagy elcserélte néhány rajzát az övéire, modelleket szerzett neki, és bemutatta esetleges támogatóknak. Bevezette Schielét a Wiener Werksattébe, a Szecesszióhoz kapcsolódó képző- és iparművészeti műhelybe is. 1908-tól alkalmi munkákat vállalt a műhely számára: férfiruha- és női cipőterveket készített, és képes levelezőlapokat rajzolt.
1909-től ábrázolásmódja mindinkább elszakadt Gustav Klimt tiszta vonalharmóniájától, s kialakult saját rajzstílusa. Schiele csak természet után rajzolt. Igazából kontúrrajzokat készített, melyeket a színnel tett plasztikusabbá. A színezés mindig modell nélkül történt, emlékezetből. Az akadémikus látásmóddal ellentétben, olyan látószögeket és nézeteket talált ki, amelyek az alakokat kompozícióbeli helyzetük tekintetében kifacsartnak, görcsösnek és deformáltnak láttatják. Mindenekelőtt a mimikában és gesztusban megnyilvánuló kifejezés érdekelte.
Az önarcképek mestere
Művei az akkori dekadens hangulatot tükrözik, portréi a freudi tételek igazolására születtek. Expresszionista stílusával groteszkséget, nyugtalanságot, erotikát fejez ki festményein, rajzain. Aktjaival sokkolta és megbotránkoztatta a közönséget. Ilyen témájú képei miatt el is ítélték, majd 24 napra börtönbe zárták. 1911-ben megismerkedett a tizenhét éves Wally Neuzillal, aki egy ideig együtt élt vele, s a festő legjobb képei közül néhányhoz modellt állt. Keveset tudunk róla, kivéve azt, hogy korábban Klimtnél modellkedett, s talán az idősebb mester egyik szeretője volt. Schiele életmódja menthetetlenül gyűlöletet szított ellene, s 1912-ben letartóztatták. A rendőrség több mint száz, pornográfiának tekintett képét foglalta le, Schielét pedig a per kezdetéig bebörtönözték. Büntetése egyik részeként a bíró elvi kérdést csinálta abból, hogy Schiele egyik rajzát a teremben összegyűltek jelenlétében égessék el, a festő örülhet, hogy ennyivel megúszta. A börtönben eltöltött idő alatt egy sor önarcképet készített, melyekre önsajnálkozó mondásokat véset. „Nem érzem a büntetést, inkább a megtisztultságot.”; „Egy művészt korlátozni bűn. Egyenértékű a sarjadó élet elpusztításával.”
Az ügy nem befolyásolta művészi pályafutását, és úgy tűnik, személyiségére sem volt jelentős hatással: „Bennem minden csodálatos és nemes tulajdonság egyesült… Én leszek a gyümölcs, mely pusztulása után is örök frissességet hagy maga után. Míly hatalmas lehet hát az örömöd, hogy életet adhattál nekem.” – írta édesanyjának egy 1913-ban kelt levelében.
Schiele nárcizmusa, exhibicionizmusa és üldözési mániája mind együtt van azon a plakátján, melyet 1915 elején, a Galerie Arnot-ban megrendezett első bécsi önálló kiállítására készített: ezen Szent Sebestyénnek ábrázolja magát. 1915 amúgy is fordulópont volt életében. Valamikor, még egy évvel korábban megismerkedett egy lakatos lányaival, Edith-tel és Adele-lel. Schielének mindkettő megtetszett, de végül Edith mellett kötött ki; el is jegyezte, s Wally Neuzilnek kissé nyersen ajtót mutatott: megszokott kávézójukban odacsúsztatott a lánynak egy levelet, melyben azt javasolta neki, hogy szakításuk ellenére töltsék együtt a nyarakat – Edith nélkül. Nem csoda, hogy Wally visszautasította. Schiele és Edith végül 1915 júniusában, a lány családjának és a festő anyjának tiltakozása ellenére összeházasodott.
A legtöbb önarcképet – összesen 170-et – ő készítette a művészettörténetben. Közülük rengeteg az önakt. A bécsi expresszionizmusra jellemző módon modelljei lelki világát is megpróbálta megjeleníteni a vásznon, gyakran saját személyiségét vetítette ki modelljeinek ábrázolásában.
Életének 28 éve alatt több mint 2800 alkotást (rajzot, festményt) hozott létre. Városok, tájak, félaktok, aktok, portrék nőkről, férfiakról, kislányokról, magáról. A festő felesége ülve (1918) című festmény volt az első alkotása, amelyet egy múzeum vásárolt meg, mégpedig közvetlenül tőle. Később ez lett a Belvedere – akkori nevén Állami Múzeum – Schiele-gyűjteményének első darabja.
Schiele verseket is írt, költeményei olyanok, mint a festményei. 1910-ben megfestette a Halott anyát méhében az élő gyermekkel. A Schiele-rajzok ára megnőtt, az üldözött útját kereső fiatalemberből keresett művész lett. De nem sokáig élvezhette a boldogságot. Nyolc évvel később, 1918 őszén hat Edithet ledöntötte a lábáról a spanyolnátha, rövid ideig tartó betegség után halt meg hónapos terhesen. Schiele, aki híres volt önzőségéről belepusztult az asszony hiányába, szinte azonnal ágynak esett, 1918. október 31-én, három nappal felesége halála után ő is meghalt. Utolsó jelentős festménye a Családi portré (1918) egy számára soha meg nem adatott harmonikus családot ábrázol, de arckifejezésük szomorúságot, tragédiát vetít előre.
Néhány hónappal korábban, pályája magaslatán, ereje teljében, mauzóleumot tervezett magának: egyfajta templom-múzeumot művészetének, önkiállítást halála utánra. Alles ist Leben Tot, azaz „minden élő halott’, írta egyik korábbi versében, és akkor még nem tudta, hogy ez a soha meg nem épülő múzeum lesz keserű gondolatának legszemléletesebb példája.
