Ha veszélyeztetik a területünket vagy a kényelmünket, vadállatokká leszünk. Mohácsiék nem érezték szükségesnek, hogy vastagon aláhúzzák az előadás időszerűségét: az Egy piaci nap zéró aktualizálással beszél az átlagember szörnyeteggé válásáról. Az erőszakot mégsem csak értjük, hanem a bőrünkön érezzük.
Az Egy piaci nap a Radnótiban
A Mohácsi testvérek Závada Pál 2016-os regényét adaptálták a Radnóti színpadára. Az Egy piaci nap a félelem és a gyűlölet kollektív pszichózisának foglalata, a cselekmény az ismeretlen, a vélt veszélyeztető által kiváltott tömeges elmebaj okát és irányát kutatja. 1946 májusában, közvetlenül a vészkorszakot követően Kunmadarason (a regényben Kunvadasra változtatták) és Miskolcon feldühödött, bandákba verődött tömegek lágerekből nemrégiben hazatért magyar zsidó embereket lincseltek halálra vagy sebesítettek meg. A kisvárosban az ördög szabadult el, hétköznapi férfiak és asszonyok egyesültek vérszomjas csőcselékké, hogy társaik, szomszédaik, ismerőseik életére törjenek. Hogyan történhetett meg ilyesmi? És hogyan érinti érzelmileg és szellemileg ez a hetven évvel ezelőtti „botrány” Magyarország sokat látott és sok tekintetben eltompult mai közönségét?
A rendező, Mohácsi János a regény szerkezetét némileg átalakítva, két asszony utólagos beszélgetésén és vitáján átszűrve láttatja az eseményeket (Závada regénye csak egy nő narrációjára épít). Mária, a református tanítófeleség (Radnay Csilla) társat kap régi barátnője, a zsidó származású kommunista titkár feleségének személyében (Martinovics Dorina), s ártatlannak induló fecsegésük tárja fel fokról fokra, mi történt azon a végzetes piaci napon. Az asszonyok intim kettősét a visszatekintés jelentős pontjain meg-megtörik a múlt felkavarodó képei, amikor a Radnóti Színház ragyogó társulata lendületes és vérfagyasztó jelenetekben mintegy lejátssza nekünk a brutális eseményeket, és végigköveti az ügy bírósági tárgyalását is.
Az adaptáció kiegészíti és folytatja Závada alapművét. Egyrészt jobban kidomborítja a regény skiccelt tömegfiguráit: látjuk, szemrevételezhetjük a seregnyi egyes embert, akikből felépül a sokaság, és egyikre-másikra talán rá is ismerünk (Schneider Zoltán leplezetlen gyűlölködése, Sodró Eliza és Lovas Rozi parasztasszonyai mindig tartogatnak valami kellemetlen meglepetést). Másrészt jövőt ad Mária és Irén családjának. Mindenekelőtt a kommunista titkár, Feri (Porogi Ádám) sorsa tanulságos: megmutatja, hogyan örökítődik át az erőszak rekvizítuma az 1949 utáni időkre, hogyan válik a politika bevett rutinjává, és milyen trükkökkel, zsarolási technikákkal kerülnek a gyilkosok és a jól lavírozók előnyös pozíciókba az új világban. Irén és Feri hangsúlyosabb szerepeltetésével az Egy piaci nap komplex és sokrétű társadalmi összképet mutat fel, túllépve ezzel a gyilkos magyarok-elpusztított zsidók dichotómia egyszerű képletén is.
De itt a sokaság a lényeg. A nép, aki tudatlan és vérre éhes. A valódi bűnös a kollektív pszichózis, ez a felfokozott, patologikus állapot, mely bűnbakját megtalálva a pestisnél is pusztítóbb lehet. Majdnem az egész társulat ott tobzódik az aprócska színpadon, és a „mohácsis” tömeg – a Radnótiban tizenvalahány színész bőven az – az atmoszférateremtésnek hihetetlenül hasznára válik. Ahogy terjed a gyűlöletvírus, annál zsivajgóbb a színpadkép: tülekedés, könyörtelen taposás, hétköznapiból tébolyulttá váló arcok sokasága, baljós összhangban harsogó ének, és a hisztéria csúcspontjai, a színpad szélére aggatott, láncból, üvegből, műanyagból megkonstruált függönyök eszelős ütlegelése adja az előadás pergő ritmusát. A lincselések következményéről viszont mindig egy-egy méregerős monológból értesülünk: az áldozat a rá irányuló reflektor fényében, túlvilági énekkel és részletekbe menően tájékoztat bennünket arról, milyen gyötrelmeken kellett keresztülmennie, és túlélte-e a támadást, avagy belehalt. A tömeg ilyenkor elcsitulva a háttérbe vonul, de a színészek sohasem távoznak a színről, a színpad szélén ülve veszik ki a részüket a halál és a szenvedés kozmikus magánnyal átitatott pillanataiból.
Nagyon erős tehát a csoporthatás, de ha figyelünk, a tömegjelenetek közben is mindig kiszúrunk vagy meghallunk valamit az egyesből, amitől megfagy a vér az ereinkben. Tény, hogy kényelmetlen ennyit ülni, de vétek lett volna ebbe a két és fél órás őrületbe szünetet iktatni: ne térjen vissza a néző a való világba, ne vonja ki magát, ne perecezzen és kávézgasson a büfében, miközben lassan átveszi a hatalmat az öngerjesztő indulat, és az is elveszti a józan eszét, akinek még volt belőle valamennyi.
A csoportjátékon, tömegjeleneteken túl – ahogy Mohácsiéktól megszokhattuk – nagy szerep jut a zenének, ami aláhúz, felerősít, kihangsúlyoz, újabb és újabb jelentésréteggel gazdagítja a látványt (Kovács Márton: hegedű, Gyulai Csaba: ütő, gadulka, Móser Ádám: tangóharmonika, Némedi Árpád: cimbalom). A színészek szerepkettőzése egy ilyen társulatnak nem jelent gondot, a legtöbben részt vállaltak mindkét oldal terhéből: Sodró Eliza, László Zsolt, Porogi Ádám, Lovas Rozi, Gazsó György és a többiek hol agresszorok, hol áldozatok, Sodró Eliza szellemjelenete a tárgyaláson fenomenális. Lehetünk tehát itt is, ott is, és néha csak alig látható vonal választja el bennünk az ép ént az abnormálistól. A mi, azaz az istenadta nép feladata, hogy felismerje, amikor ezen a határon áll. Talán lesz még másmilyen Magyarországon élni, énekli a zárlat patetikusra hangolt jelenetében a teljes társulat, amit Kelemen József az előadás során gyakran ismételt, új és új jelentéseket nyerő „Hú, de rá fogunk erre baszni!” közbevetése vág ketté, és csavarja az utolsó pillanatot katartikusan szellemessé.
Vajon melyik lesz az igaz?
Hegedüs Barbara
