A nevéhez fűződik a modern értelemben vett lélekábrázoló regény megteremtése, a XIX. század első felének egyik legeredetibb és legkiválóbb francia írója, az irodalmi realizmus egyik első mestere. 170 éve hunyt el Stendhal.
„Minden figyelmét alakjainak lelkére fordította. Témája a nagyravágyás. Ez korszerű téma, sőt romantikus… De Stendhal nem a téma lírai oldalát fogja meg. Ő hidegen elemzi a betegséget és következményeit, oly józansággal, hogy a realista regény egyik őse lett a francia irodalomban. Nála jelenik meg először az ifjú törtető mindig érdekes alakja, aki elindul meghódítani a világot… Ha a világot nem is, a regényt bizonnyal meghódította.” (Babits Mihály: Az európai irodalom története)
A Stendhal csak egyike számos álnevének, de történetesen ezzel lett világhíres. Marie-Henri Beyle néven látta meg a napvilágot Grenoble-ban 1783. január 23-án. Apja, Chérubine Beyle – akit szigora miatt a gyermek Henri mélyen gyűlölt – vagyonos polgár, Dauphiné-tartomány jegyzője, majd Grenoble polgármestere volt. Rajongva szeretett édesanyját igen korán elvesztette, s ez a tény még jobban erősítette magányérzetét.
„a legromantikusabb realista és a legrealistább romantikus” (Honoré de Balzac)
Az iskolai évek is igen nehezen teltek, állandóan lázadozott zsarnok tanárai ellen, csak a matematika érdekelte. A kitűnő tanulmányi eredmények végre megszabadították apjától: 1799-ben Párizsba küldték, hogy beiratkozzék a Műszaki Főiskolára.
A tanulmányok helyett azonban belevetette magát a nagyvilági életbe, s egyre inkább arról álmodozott, hogy sikeres drámaíró lesz. Ajánlóleveleivel jelentkezett nagy hatalmú rokonainál, a két Daru grófnál, akiknek segítségével bejutott a hadügyminisztériumba, majd 1800-ban hadnagyi rangban Napóleon seregével Milánóba került. Az olasz kultúra, az életvitel művészete, a zene, a nők, a szerelem szépsége felszabadító hatással volt az egyébként gátlásos és előnytelen külsejű ifjúra. Itt szövődött románca a szépséges Angela Pietragrua-val, akinek alakja későbbi regényeiben is feltűnik.
1802-ben visszatért Párizsba, leszerelt és célul tűzte ki, hogy a legnagyobb francia költő legyen. Tragédiákat írt, színjátszóleckéket vett, hogy megszabaduljon vidékies akcentusától, s beleszeretett egy másodvonalbeli színésznőbe, Mélanie Louasonba, akit Marseille-ba is követett, mikor ott kínáltak neki szerződést. 1806-tól ismét Napóleon szolgálatába állt, Braunschweigben lett segédhadbiztos. Katonai-hivatali pályafutásának mozgalmas időszaka következett: titkos diplomáciai küldetéssel Magyarországon is járt, látta az égő Moszkvát, részt vett Dauphiné tartomány védelmének megszervezésében.
1814-ben, Napóleon bukása után Milánóban telepedett le, s végleg az irodalmi pálya mellett döntött. Ekkor jelentek meg első könyvei, a Haydn, Mozart és Metastasio élete, valamint Az itáliai festészet története, amelyekben jórészt olasz szerzők műveit plagizálta, ám saját passzusai eredeti, ragyogó meglátásokat tartalmaznak. Megírta Róma, Nápoly és Firenze 1817-ben című útikönyvét, amelyhez először használta a Stendhal álnevet.
Vörös és fekete, majd fehér
Milánóban ismerkedett meg élete legnagyobb szerelmével, Mathilde Dembowskival, aki kikosarazta az írót, de Stendhal róla mintázta a későbbi nagy regények nőalakjait. 1821-ben mint felforgató eszmék veszedelmes terjesztőjét az osztrák megszállók kiutasították Itáliából. Visszatért Párizsba, ahol belevetette magát a társasági életbe és a szellemi csatározásokba. 1822-ben megjelent A szerelemről című esszékötete, amely valójában az író saját érzelmi tapasztalatairól és vágyairól szóló burkolt vallomás. Rendszeresen írt különféle brit folyóiratoknak, közzétette Rossiniről írott életrajzát, 1827-ben megjelent első regénye, az Armance, majd 1829-ben a Római séták című útikönyve.
A számtalan élmény, emlék és indulat azonban, amelyet Stendhal addigi életében felhalmozott, igazi műbe kívánkozott. 1830-ban végre remekművet alkotott, amikor megírta a Vörös és fekete című regényét. Julien Sorel történetében a karrierizmusról, a politikai megalkuvásról, a burzsoázia kicsinyes anyagiasságáról rajzolt pontos és kifinomult képet. Émile Zola szerint Julien „rendkívüli képességekkel megáldott fiatalember, akit vérmérséklete fényes pályára szólítana, de aki túlságosan későn jött, hogy Napóleon marsallja lehessen és elhatározza, hogy a sekrestyén keresztül tör magának utat.” De ahogy Stendhal írta: „Ha kiválónak tartasz valakit, ne teljesítsd vágyait, nehezítsd meg vállalkozásait! Ha valóban kiváló, elhárítja és legyőzi az akadályokat.”
A műből több filmfeldolgozás is született, ezek közül talán a legemlékezetesebb az Autant-Lara rendezte 1954-es volt, amelyben a feledhetetlen Gérard Philipe alakította Julien Sorelt. (Érdekesség, hogy A pármai kolostor 1948-as filmváltozatában is Philipe játszotta a főszerepet.)
Az 1830-as júliusi forradalom Stendhal életében újabb fordulópont volt: a pápai államba, Civitavecchia kikötővárosába nevezték ki francia konzulnak. A kisvárost és hivatali teendőit unta, leggyakrabban Rómában tartózkodott és folyamatosan írt. Itt született meg a Vörös és fehér című, befejezetlenül hagyott regénye, a polgárkirályság félelmetes leleplezése, s ekkor kezdte írni önéletrajzi műveit, az Henry Brulard életét és az Egoista emlékezéseket, ahogy a Vörös és feketében is írta már: „Miért kívánják tőlem, hogy ma is ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? A saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak fölöttem?”
Közben egészségi állapota megromlott, s 1836-ban szabadságra Párizsba utazott. A pihenés végül három évig tartott, s ez volt Stendhal életének egyik legjobb időszaka. Prosper Mérimée-vel bejárta fél Franciaországot, az utazás élményéből megszületett a Francia földön című magával ragadó útikönyve. (A turizmus kifejezés is részben az ő jóvoltából terjedt el Franciaországban.) 1838 végén, ötvenkét nap alatt írta meg élete fő művét, A pármai kolostort, és elkezdte Lamiel című, befejezetlenül maradt regényét.
1839-ben visszatért Civitavecchiába, ám egészsége végleg megromlott, s 1842-ben szabadságolták, hogy párizsi orvosokkal is megvizsgáltathassa magát. 1842. március 23-án egy kis párizsi utcában összeesett, s másnap hajnalban meghalt agyvérzésben, anélkül hogy magához tért volna. Sírjára kívánsága szerint olaszul vésték rá a nevét „Arrigo Beyle, Milanese”, s utána a maga fogalmazta sírfeliratot: „Visse, scrisse, amó – éltem, írtam, szerettem.”
Stendhal írásait és személyiségét is páratlan szellemi függetlenség jellemezte. Hitt az emberhez méltó szabadságban, kérlelhetetlenül gyűlölte a zsarnokságot és ellensége volt minden vallásnak. Műveiben a lírai szenvedély az elemzés racionalizmusával párosult. Kortársai közül csak Balzac ismerte fel regényírói zsenialitását, méltó rangján csak a XIX. század végén kezdték elismerni.
