Puskin úgy nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak barátja, Nyikolaj Vasziljevics Gogol A holt lelkek művének olvasásakor, majd még zihálva a kacagástól, ezt mondta: „Milyen szomorú is ez a mi Oroszországunk!”
A Holt lelkek, A revizor, A köpönyeg, az Egy őrült naplója szerzője Nyikolaj Vasziljevics Gogol orosz író, aki a poltavai kormányzóság Szorocsinci falujában (ma Velikije Szorocsinci), ukrán kurtanemes családban született 1809. április 1-jén. Ukrán apja tehetséges műkedvelőként barátai szórakoztatására verseket és vígjátékokat írt. Orosz származású édesanyja tisztviselő-nemes családból származott, szinte a fanatizmusig vallásos asszony volt, miszticizmus iránti fogékonyságát Gogol tőle örökölte. A fiú otthon szívta be az irodalom szeretetét is, a vallásosságot is.
„Fantasztikus! Senki, de senki nem hallotta. Egész biztos. Csakis én. Egyesegyedül. Egészen bizonyos vagyok benne. Fantasztikus! Fantasztikus!” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója)
Tanulmányait 1819-ben Poltavában kezdte meg, majd 1821-től a nyezsini gimnázium hallgatója lett. Tehetséges és meglepően sokoldalú ifjú volt, nem is igen tudta eldönteni, milyen pályára lépjen tanulmányai végeztével. Vonzódott a színészethez, a festészethez is tehetsége volt, a történelem is izgatta, Ukrajna, majd a világ történetét is meg akarta írni, emellett a közélet kérdései, a társadalmi igazságtalanságok, ezeknek orvoslása is foglalkoztatták. S természetesen az irodalmat is hőn szerette, mint minden ifjú, ő is költeményekkel kezdte pályáját.
Útkeresés és Puskin barátsága
Alig húszévesen megjelent a Hans Küchelgarten című romantikus elbeszélő költeménye, de a közönség nem figyelt fel rá. Az kötet a címszereplő Hans Küchelgartenról szól, aki csalódik az életben, de elfogadja a valóságot, hátat fordít vágyainak, megnősül, és belesüpped a színtelen, a csöndes semmibe.
1828-ban Pétervárra költözött, ahol előbb színészkedett, majd egyre kiábrándultabban különböző hivatalokban dolgozott. Útkeresésének egyetlen előnye volt, hogy alaposan megismerte a bürokrácia kusza útvesztőit, a kisemmizett, a létbe, a lélekölő munkába beleszürkülő hivatalnok típusát, s tapasztalatait későbbi műveiben is felhasználhatta.
1831-ben megismerkedett Puskinnal, aki rögtön felismerte barátja írói tehetségét, s arra biztatta, hogy a hivatalnokoskodás helyett inkább íróként kamatoztassa képességeit. Hamarosan meg is jelent Gogol első elbeszélés-gyűjteménye, az Esték egy gyikanykai tanyán, amelyben falusi mesemondók stílusában adja elő tréfás-lírai, olykor borzongató történeteit.
A humor örök ismérve lett Gogolnak, ám a derű mellett egyre nagyobb helyet kap a szatirikus kritika. Hasonló stílust képviselt a következő kötet, a Mirgorod is, amelyben közreadta a kozákság kultuszát hirdető Tarasz Bulba című romantikus hőskölteményét. A két kötet megjelenése közti időben Gogol elszegényedett, a nyomortól Puskin mentette meg, akinek ajánlására a Pétervári Egyetemre került előadónak, egyetemes és ukrán történelmet oktatott. Egy év után azonban az egyetemnek is hátat fordított, s ettől kezdve csak az írásnak élt.
„Mindenki nagyon jól tudja, hogy a holdat Hamburgban gyártják, ráadásul meglehetősen gusztustalan körülmények között. Csodálom, hogy Anglia erre még nem figyelt fel.” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója)
Humortól a szatíráig
Újabb elbeszéléseinek tematikája ebben az időben változott meg, a falusi népélet, a romantikus hősök ábrázolása helyett a nagyvárosban helyét nem találó ember, az élet szorongató valóságát megkerülni nem tudó kisemberek, hivatalnokok felé fordult. Nem lebecsülendő erénye, hogy a szorongást a humor, a szatíra eszközeivel tudta enyhíteni, Az orr, az Egy őrült naplója abszurditásában is mosolyt csal olvasói arcára.
„Amikor rátekintett, maga is elnevette magát: ég és föld a különbség! Még ebéd után is elmosolyodott, valahányszor eszébe jutott, milyen állapotban van a hacuka. Jókedvűen megebédelt, és ebéd után nem fogott hozzá semmiféle irat lemásolásához sem, hanem egy kissé ellustálkodott az ágyon, amíg be nem sötétedett.” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg)
A groteszk helyzetek iránti fogékonyságát bizonyítják a Háztűznéző és A revizor című darabjai is, ez utóbbi gyilkos szatíra az orosz társadalom tudatlansága és korrupciója ellen. Állítólag I. Miklós cár jót derült a komédia bemutatóján, ám a hivatalos körök, a kritikusok Oroszország megrágalmazását látták benne. A hivatalok előtt pedig egyre gyanúsabbá válik. Felforgatót látnak benne, több fronton is megtámadták a szerzőt, aki gyenge idegrendszere, érzékenysége miatt nem tudott megfelelően védekezni.
Inkább elmenekült az országból, előbb Spanyolországba, majd Itáliába ment, s Rómában telepedett le. Itteni tartózkodása idején írta meg az Akakij Akakijevics szánalmas és nevetséges, ám mélyen megrázó tragédiájáról szóló A köpönyeg című művét, s ekkor fejezte be máig legismertebb prózai művét, a Holt lelkeket is. Ennek témáját Puskintól kapta, aki korábban folyton arra ösztönözte, hogy valami nagy művet alkosson, ne aprózza szét tehetségét csak a novellákban. A Holt lelkek afféle pikareszk regény, a nagyszabású kalandor, szélhámos Csicsikov utazása a provinciális Oroszországban. Útja során kitárul előttünk az isten háta mögötti, világtól elmaradott hatalmas ország minden ostobaságával, erkölcstelenségével és abszurditásával.
„Gogol tudja a kimerevített színpadi befejezés hatásának titkát. Talán az ő komédiájában valósul meg először igazán következetesen, hogy az, akiért mindez történik – tudniillik az igazi revizor –, nem lép színpadra. Őrá csak „vártak”, mint a jóval későbbi színpadi irodalomban – többek között – Leftyre (Odets) vagy Godot-ra.” (Samuel Beckett)
Kiégve az őrült naplója
Állítólag Puskin, amikor barátja felolvasta neki a regény első fejezeteit, könnyesre nevette magát, s megjegyezte: „Milyen szomorú is ez a mi Oroszországunk!” Puskin véleménye azonban mélyen megrendítette Gogolt, s meg is írta a regény második részét, amelyben szándéka szerint a nemeset, a szépet kívánta megmutatni.
1841-ben Gogol hazatért, Moszkvában telepedett le, de nem találta a helyét, Puskin 1837-ben bekövetkezett halálával elvesztette legfőbb pártfogóját és barátját. Magányos és beteges volt, s a vallási elragadtatásban talált vigaszra.
„Mondjátok csak, tudtátok, hogy az algíri bejnek egy óriási bibircsók van az orra alatt?” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója)
Válogatott szemelvények baráti levelezésből című könyvében végül megtagadta egész addigi életét, a pravoszláv egyház és a cár iránti feltétlen engedelmességre intette barátait. 1848-ban Jeruzsálembe ment zarándokútra, onnan visszatérve már csak a vallásnak élt. 1852. február 24-én elégette kéziratainak többségét, köztük a Holt lelkek második kötetének nagy részét, mint az ördögtől való dolgokat, ezt követően pedig ágynak esett, s elutasított minden ételt. Szenvedéseinek 1852. március 4-én bekövetkezett halála vetett véget.
„Gogol rendelkezett a nevetés rettentő hatalmával, azzal a hatalommal, amely ekkora erővel még soha, senkiben és sehol, semelyik irodalomban nem fejeződött ki, amióta világ a világ. És lám, ez után a nevetés után Gogol a szemünk előtt haldoklik, agyongyötörve magát, mert nem volt ereje megteremteni és pontosan megfogalmazni azt az eszményt, amelyen képes lett volna nem nevetni.” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij)
Hatása óriási volt a következő nemzedékre, Dosztojevszkijtől származik a híres mondás: „Mindannyian Gogol Köpenyéből bújtunk elő.” A magyar irodalomban Arany János és Gyulai Pál figyelt fel rá először, Arany fordította le – igaz, németből – A köpönyeget. A revizort hatalmas sikerrel mutatták be a hazai színpadok, s emlékezetes volt a Darvas Iván főszereplésével készült Egy őrült naplója című előadás is.
