30 évvel ezelőtt, 1986. július 22-én hunyt el Illés Endre Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, kritikus, szerkesztő.
„Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.” (Illés Endre: Szávitri)
Az Eperjes megyei Csütörtökhelyen született 1902. június 4-én jómódú és művelt polgári családban. A gimnáziumot Lőcsén végezte, majd a pesti egyetem orvostudományi karának hallgatója, a neves belgyógyász-professzor, Korányi Sándor tanítványa lett.
Első szépprózai írásaival még medikus korában Mikes Lajost, a Est-lapok szerkesztőjét kereste meg, aki felismerte írói tehetségét, és munkatársul szerződtette. Műveit a Pesti Napló, majd a Pandora című folyóirat közölte, ezután végleg hátat fordított az orvosi hivatásnak és az irodalomban találta meg a neki megfelelő pályát. 1932-től a Nyugatban, 1941-től a Magyar Csillagban jelentek meg kritikai írásai, amelyekben a színházi eseményekkel, kortárs magyar írók munkáival foglalkozott. 1939-től a Révai Könyvkiadó irodalmi igazgatója volt.
„Mintha elveszett volna a Mérték – félelmetes tömegben születnek és áramlanak az új könyvek, jobbhiszemű bírálók is régen fulladoznak a mélyre nyíló örvényekben, nem tudjuk pontosan ki az író és ki a szemfényvesztő – csak könyv van.” (Illés Endre: Krétarajzok)
1950-ben a Révait államosították, Illést a műszaki osztályra száműzték. Innen került át a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, ahol előbb műszaki vezető, majd főszerkesztő, 1956-tól tíz éven keresztül irodalmi vezető volt. 1967-ben lett a Szépirodalmi igazgatója, és 1986. július 22-én bekövetkezett haláláig a posztján maradt.
Pályáján több rangos elismerést is kapott: kétszer, 1937-ben és 1939-ben Baumgarten-díjat, szintén kétszer, 1962-ben és 1978-ban József Attila-díjat kapott, 1963-ban Kossuth-díjjal jutalmazták.
Szépíróként legkedveltebb műfajai a novella és az esszé volt. Novelláiban az élet drámai helyzeteit villantotta fel, minden írását a szűkszavúság, a pontosság és a letisztultság jellemezte. Esszéiben, vagy ahogy ő nevezte, krétarajzaiban a századforduló irodalmáról, a Nyugat nagyjairól és kortársairól, Illyésről, Németh Lászlóról, Tamási Áronról rajzolt portrét. Szenvedélyesen szerette a színházat, több társadalmi, történelmi drámát, vígjátékot írt (Törtetők, Hazugok, Homokóra, Türelmetlen szeretők, Spanyol Izabella), ezeket a klasszikus formafegyelem, az analitikus ábrázolás, olykor indulat, máskor pedig szelíd irónia jellemez.
Műfordítóként legjelentősebb teljesítménye Stendhal három regényének (Vörös és fekete, A pármai kolostor, Vörös és fehér) tolmácsolása volt, de szívesen fordította Maupassant, Mauriac és Camus műveit is.
Irodalomszervezőként, kiadói igazgatóként legendák hőse lett. A mindig kifogástalanul elegáns Illés igényes és szigorú volt, szeretett új tehetségeket felfedezni, ugyanakkor támogatta és ösztönözte íróbarátait egy-egy mű megírására. Számos fontos sorozat ötletgazdája és kivitelezője volt, nevéhez fűződik az Olcsó Könyvtár megújulása, a Magyarország felfedezése, az Arcok és vallomások című sorozat megindítása. 1988-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó tiszteletére díjat alapított.
