„Az emberi történet legősibb emlékei kísértenek állatmeséinkben, eredetmondáinkban, a mesék nem egy mágikus hiedelmében.” Radnóti Miklós jó barátja, Ortutay Gyula néprajztudós, akadémikus, politikus, író 105 éve született.
„Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u. 1. I.” Ezzel a valószínűleg 1944 nyarán írt, Bori noteszben olvasható utolsó kéréssel Radnóti Ortutay Gyulát kiemelte a barátok sorából és pozitív ranggal illette, hiszen a sorsát talán előre látó költő olyannyira megbízott benne, hogy abban a mérhetetlenül lealjasult világban őt jelölte meg az elérhető biztos pontnak, címzettnek.
A kor áldozata volt, miközben a rendszer haszonélvezőjeként élt. Ortutay Gyula 1910. március 24-én született Szabadkán. Érdeklődése hamar a folklór felé fordult, jobbára néprajzi tárgyú írásai jelentek meg. Szegeden magyar-latin-görög szakos egyetemistaként alapító tagja volt a Baloldali Értelmiségi Csoportnak, szoros barátság fűzte Radnóti Miklóshoz. Diplomája megszerzése után a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd a Magyar Rádiónál dolgozott, Kozma Miklós belügyminiszter gyermekeinek házitanítója, s a Magyarságtudomány című folyóirat szerkesztője volt. 1937-ben kapcsolódott be a munkásmozgalomba és a negyvenes évek elejétől az illegális kommunista párttal is összeköttetésbe került.
1941. június 14-én Vas Istvánnal és Radnóti Miklóssal Esztergomban meglátogatta a már súlyos beteg Babits Mihályt. 1942-ben egyik szervezője lett a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak, részt vett a Független Kisgazdapárt polgári tagozatának megalapításában. 1944-ben Bajcsy-Zsilinszky Endre felkérésére ő készítette el a kisgazdapárt művelődési-oktatási programját, a német megszállás után bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba.
„A különböző szokásleírásokból, népművészeti, népmese- és népdalközlésekből akár azt hihettük volna, hogy népünk nagyobbára csak ünnepelni szokott s legfeljebb pihenésül mesélt egyet, még az ekeszarva mellett is vidáman énekelgetett, s pásztorkodás közben egyetlen munkája volt: minél szebb csont- és fafaragással múlassa magát s töltse idejét.
Persze sokan éltek a gyanúpörrel, hogy ez nem egészen így van. A közvélemény azonban jó sokáig szívesen derült e színes és kedélyes néprajzi képen, s nem volt hajlandó megzavartatni magát a kemény valóságtól.” (Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz)
A Független Kisgazdapárt balszárnyához tartozó, a baloldali pártokkal való együttműködést szorgalmazó Ortutay 1945 után az Országos Intéző Bizottság, majd a Politikai Bizottság tagja, 1948-tól az FKgP társelnöke lett, 1945 és 1953 között nemzetgyűlési, illetve országgyűlési képviselő volt. A politika mellett a tudományt sem hanyagolta el, 1943-1944-ben a szegedi, 1946-ban a budapesti egyetemen oktatott, 1946-tól haláláig vezette a budapesti tudományegyetem Néprajzi Tanszékét, 1957 és 1963 között ő volt az egyetem rektora. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1958-ban rendes tagjává választotta. 1964-ben a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) elnökévé választották.
Ortutay 1945-47-ben a Magyar Központi Híradó Rt. (a Rádió, az MTI és a Filmhíradó) elnöke, volt 1947 és 1950 között a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tisztséget töltötte be. 1948. május 15-én ő jelentette be az egyházi iskolák államosítását (a törvényt júniusban fogadták el), s minden művészeti, oktatási törekvést a párt érdekeinek rendelt alá.
Az 1956-os forradalom után a kádári konszolidációt támogatva az újjászervezett Hazafias Népfront főtitkárává választották, 1964-től haláláig a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke volt. 1958-ban országgyűlési képviselő és az Elnöki Tanács tagja, 1970 és 1978 között a parlament kulturális bizottságának elnöke lett.
A néprajztudomány területén leginkább a mese és a ballada, valamint a szájhagyományozódás általános törvényszerűségei érdekelték. Létrehozta a magyar szövegfolklór egyetlen nemzetközi sikert aratott módszerét, a később „magyar” vagy „budapesti” iskolának nevezett mesekutatást. 1945 után folyamatosan publikált, de fiatalkori írásaihoz mérhető újdonságokkal nem állt elő. Egyre inkább tudományszervezőként dolgozott, szerkesztette az Acta Ethnographicát, főszerkesztői feladatokat látott el az Ethnographia című folyóiratnál, majd a Magyar Néprajzi Társaság elnöke lett. 1937-ben és 1942-ben Baumgarten-díjat kapott, 1972-ben a Herder-díjat, 1978-ban az Akadémiai Nagydíjat vehette át. 1978. március 22-én halt meg.
Az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent Naplójával Ortutay felbecsülhetetlen értékű dokumentumot hagyott a jelen korszak kutatóira, de az érdeklődő olvasó is sokat kap: a korrajz, a kor hírességeinek portréi kiváló olvasmányok lehetnek.
