„A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám és annyira idekötnek, hogy úgy érzem másutt nem is igen tudnék dolgozni” – vallotta Koszta József. Az ún. alföldi iskola egyik kiemelkedő képviselője, a maga sajátos posztimpresszionista és expresszionista stílusában alkotott.
Ecsethasználata, témaválasztása, a magyar vidék mindennapjainak egyéni hangulatú bemutatása jól megkülönbözteti kortársaitól; a 20. század első felében anélkül tudta ábrázolni a nehéz mezőgazdasági munkából élők mindennapjait, hogy hamis mázzal fedte volna világukat.
„Belső indulattól fűtött festményeit már kezdettől fogva jellegzetesen magyarnak tartották szerte a világban: olyan színgazdag koncentrátumoknak, amelyek mélyértelműen és tömörségükben is frappánsan adják vissza e nép és az általa lakott táj összetett és kontrasztokban is megfogalmazható karakterét – fogalmazott 2014-ben dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész a KOGART Koszta József gyűjteményes kiállítása alkalmából. – Ez az Erdélyből, szegénysorból induló, majd alapos szakmai felkészülése során minden fontosabb iskolát és országot bejárt, öntudatos mokány ember kitartóan kereste a számára leginkább megfelelő életteret, amelyet végül az alföldi tanyavilágban, Szentesen talált meg. A nagybányai és a szolnoki művésztelep csak rövid ideig tudta magához kötni, szabadságvágya és nyakas elkülönülése legendás volt. Szuggesztív drámai erejű, sajátosan darabos földközeli stílusával Munkácsy eszmeiségének öntörvényű folytatójává vált, ugyanakkor a kortárs európai törekvésekkel is párhuzamosan futottak eredményei. Felfokozott színhasználata a Vadakkal rokonítja, késői korszakának már-már autonóm képi világa megdöbbentően modern hatást kelt. Koszta József példamutató munkásságából minden eddiginél teljesebb keresztmetszetet nyújtó, több mint másfélszáz kiemelkedő kvalitású festményt, rajzot és számos dokumentumot felsorakoztató tárlatunkra úgy válogattunk a köz- és magángyűjteményekben őrzött munkákból, hogy a főműveken kívül Koszta festészetének kevésbé ismert, korszerű vonulata is nyilvánvalóvá váljék.”
Koszta József 1861. március 27-én született Brassóban, egyszerű környezetből emelkedett ki rendkívüli tehetségének és elhivatottságának köszönhetően. Szavai szerint gyermekkorában egyedüli vágya az volt, hogy juhpásztor lehessen, mert akkor egész nap nézhette volna a felhők járását, a vidék szépségét és még festhetett is volna is, mert az állatokra vigyáz a kutya. A középiskola után a mázolómesterséget tanulta ki, majd fényképészinas lett. Amatőr festő mestere oktatgatta az olajfestés technikájára, s Koszta tehetségesnek bizonyult a fényképek másolásában. A fotózásra viszont gyorsan ráunt, mondván: „a fényképezés nem kunszt, azt a gép csinálja”.
1882-ben megtakarított pénzéből beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ezután Budapest, München, Nagybánya következett, tanulmányait Benczúr Gyula mesteriskolájában fejezte be. 1897-ben mutatta be a Műcsarnokban a Hazatérő aratók című képét, amellyel elnyerte a Műbarátok ösztöndíját.
1902-ben kapcsolatba került a nagybányai kör tagjaival, de magányt kedvelő természete miatt nehezen boldogult a zajos társasággal. Csak Ferenczy Károllyal tartotta a kapcsolatot, a festőcsoporttal töltött idő mégis határozott nyomot hagyott festészetén. A festői városok helyett a falusi magányt kereste olaszországi tanulmányútján is, melyet az 1905-ben elnyert Fraknói-díj tett számára lehetővé. Következő tanulmányútját is egy díjnak köszönhette: 1910-ben Mezei munkások című képét jutalmazták Röck-díjjal.
Koszta szívós kitartással végigjárta Európa művészeti központjait, majd hazatérve egy Szentes környéki tanyán telepedett le. Legszebb képei ekkor keletkeztek (Muskátlis kislány, Kukoricatörők, Tányértörölgető nő).
„Csak itt érzem magam jól, és csak itt tudok igazán dolgozni. Összes munkáim, amelyekkel feltűnést keltettem, mind mind tanyai alkotásaim. A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám és annyira idekötnek, hogy úgy érzem másutt nem is igen tudnék dolgozni” – írta.
1917-ben rendezte első önálló kiállítását az Ernst Múzeumban, s ez végre meghozta számára a szakmai és anyagi sikert, két nap leforgása alatt valamennyi képe elkelt. Azonban ahogyan Lyka Károly írta: „hiába kapta egymás után a hivatalos kitüntetéseket, hiába állított ki új és újabb képeket: az igazi vásárló közönségnek húsz éven át egyszerűen nem kellettek Koszta képei. Elsősorban tárgyuk miatt. Aratók, mezei munkások a régi közfelfogás szerint nem lehettek alkalmasak „szobadísznek”. Márpedig a nagyközönség jóideig csak a bútor csinos kiegészítőjének, a meztelen fal élénkítőjének tekintette a festményt, amelyet akkor becsült igazán, ha valamely érzelmes vagy mulattató történetkét ábrázol. Ilyesmit hiába keresett művészünknek mindég komoly, mindég az élet igazi hangján megszólaló alkotásain”
Koszta ettől fogva a magyar népélet festészetének legismertebb képviselőjének számított, a barcelonai világkiállításon 1929-ben díjat nyert Berekháti szélmalom című festményével.
Koszta egyéni színben látta a világot, a vidéki elszigetelt életet festette, embereket, akiknek arcán látható nyomot hagyott az élet. Vásznain a vakítóan fehér házfalak, a mezőn dolgozó nők fehér ruhái valósággal ragyognak a vészterhes égbolt alatt. Tapasztalatait, benyomásait saját egyéniségén átszűrve illesztette bele a hazai környezetbe, az 1910-es évek végére kialakult saját stílusa a lendület és realizmus érdekes egyvelege volt.
A második világháború alatt megromlott egészsége, betegen költözött be Szentesre, ahol elszakítva kedves világától, még az ecsetet is letette. Koszta József 1948-ban Kossuth-díjat kapott, s 1949. július 29-én halt meg Budapesten.
„Koszta képeinek kilencven százaléka az Alföld életét tükrözi – írta Lyka Károly. – Ezt ösmerte legjobban; ezt zárta szívébe annyira, hogy végül tanyás kisgazda lett maga is Szentes határában. Ez a szinte állandó együttlét a puszta ősi világával mély érzelmi kapcsolatot teremtett az Alföld paraszti élete és mesterünk közt. Ennek sugalló hatása lett irányító ereje, életfelfogásának és ecsetje járásának is. Így történt, hogy tulajdonképpen az Alföld lett Koszta művészetének magasiskolája.”
Koszta József művészete témavilágában tősgyökeresen magyar, festészeti nyelve azonban a korában legmodernebb nyugat-európai festészeti formanyelvet tükrözi – véli Fertőszögi Péter, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány kuratóriumának elnöke. – Koszta ragaszkodott az alföldi gazdák világához, saját nemzeti közösségének legnehezebb sorsú tagjaihoz, és egyszerre európai, mert progresszív volt és képes olyan újításokra, amelyek messze túlmutattak az általa ábrázolt figurák gyötrelmein.
Kosztának önálló elképzelése volt akár a történelmi tablók, akár a magyar táj, a magyar emberek megfestéséről; sokféle stiláris hatásból szűrte le azt az elementáris erejű művészetet, amely az 1910-es évektől sajátjává vált.
Művei a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának részei, hagyatékából 29 festménye került Szentes város tulajdonába, ahol múzeum és iskola is viseli nevét.
