Sivár ipari környezetbe vesző felesleges ember, kocsma csilingelő játékgéppel, szürke vonatállomás – csak elvontan és jelzésszerűen látjuk mindet, mégis a bőrünk alá kúsznak és önálló életre kelnek bennünk.
A te országod a Trafóban
Sivár ipari környezetbe vesző felesleges ember, kocsma csilingelő játékgéppel, szürke vonatállomás – csak elvontan és jelzésszerűen látjuk mindet, mégis a bőrünk alá kúsznak és önálló életre kelnek bennünk. Felkavaró művet mutattak be a Trafóban a közép-európai nyomorról és kisemmizettségről: Tar Sándor és Keresztury Tibor kompakt előadássá összeszőtt novellái a szocializmus-kapitalizmus határvidékén játszódnak, s kreatív mozgásformákba öntve mesélik el, milyen is a te országod, a mi országunk.
Tar Sándort (aki tizenegy éve halott), az előadás színpadra alkalmazóját, Keresztury Tibort és rendezőjét, Horváth Csabát intenzíven foglalkoztatja a munkásság, pedig ez ma már nem trendi téma, a legtöbben elfelejtkeznének róluk, mint egy rossz álomról. Az említett alkotókat mégis a minden rendszerben, minden struktúrában magára hagyott emberek szenvedése érdekli, akikkel rendre kicsellózik a sors, akik katatón létezéstechnikával tengődnek, s megszűnésüket se nagyon veszi észre senki. A te országod nem tesz semmiféle engedményt az idealizálásnak, borzasztóan szomorú történeteket vállal fel, egyszersmind – lózungmentesen – kiáll a társadalom örök vesztesei mellett, akik nem jutnak el sehonnan sehová, s akiknek még vágyaik sem lehetnek ebben a nyomasztó történelmi tájban.
Keresztury, Tar Sándor régi barátja és korpuszának értő ismerője a dramatizálásnál elsősorban négy szövegre támaszkodott (A te országod, a Csóka, a Vízipók, és a Lassú teher), és az előadás szövetébe beledolgozta saját prózáit is (A játékgép kishúga, Ebédszünet, totállájf, Szakmai konzultáció, A kiszolgálás szünetel, A karácsonyfás ember). A rögvalóság bomló leheletét árasztó anyagot pedig nem akármelyik társulat, hanem a Forte vette kézbe, hogy belőle olyan előadást formázzon, amely szembemegy a magyar tradíciókon iskolázódott ízléssel, és új keretet, új értelmezést ad az egybefont elbeszéléseknek. A Forte az utóbbi években arról vált híressé, hogy egyedi színházi nyelvet alakított ki: a verbalitás mellett a tánc, a mozgás, a fizikum, a test nyelvén beszél el akár olyan klasszikus történeteket is, mint a Bűn és bűnhődés. A Forte a realista-naturalista közlésmódot, az illusztratív ábrázolást messziről kerüli, és iskolapéldát nyújt az egyszerű, a mindennapi életből vett kellékek egyéni felhasználására. A társulatnak a mozgás stilizált, valóságtól elemelt eszközeivel ezúttal is sikerült egy huszonöt-harminc évvel ezelőtt játszódó történetet mindenki számára fontossá és megrázóvá tenni. A te országod azokról az emberekről szól, akiket ma is látunk nap mint nap utcasarkon kuporogva, aluljáróban rongyokba csavarva, hatóságtól vegzálva: akiknek ma sem osztanak lapot, ahogy Keresztury Tibor fogalmazott egy interjúban.
A paternalista egypártrendszer minden eresztékében recseg-ropog, komótosan zötyög az improduktív gazdaság. A szocialista brigád építi a nagy semmit, benne az egyének szépen mennek tönkre testileg vagy pszichésen, a legtöbben mindenhogy. A brigád valódi álközösség, magukba süppedt, kiszolgáltatott lények pszeudokommunája egy szépnek hazudott, velejéig hamis világban: tagjai belső irányzék nélkül születtek és közös magányban robotolnak. Öngyilkosság, bullying, lecsúszás, összeomlás, alkoholizmus: ez a biológiai automaták sorsa, kilátások nélkül. Az előadás első részében egymás után és mellett kelnek tiszavirág-életre a színpadon, rövid történetüket szenvtelen, tárgyilagos narrátori hang ismerteti (Földeáki Nóra). A Forte csapata pedig – a tőlük megszokott hihetetlen magabiztossággal és tudással – elmozogja, elbeszéli, elénekli az összes karaktert, az öngyilkos cigányfiút és a bátyját, a félkegyelmű takarítót, a brigádvezetőt, a fiatal nőket, Nándi nénit, a brigád Madame-ját, sőt egy csókát is.
A társaságból aztán kikristályosodik egy arc, kiválik egy központi figura, akinek önálló történetét körülbelül az előadás felétől követni kezdjük. Sipos elvtárs (Krisztik Csaba) hiába könyörög kegyelemért, a többiekhez hasonlóan elveszti az állását, nyugdíjazzák, a brigád szétszéled. Új szelek fújnak a politikai divatban – az úgynevezett rendszerváltás szelei, melyben a lehetőségek korlátlanok és az erős, életképes ember büszkén megvetheti a lábát, lehet vállalkozó, szuperszabad ember. Ha meg nem, akkor lassan bedarálja a tőkefelhalmozás, vagy mehet a parkba éjszakázni, építhet újságpapírból négy falat, és igen, lehet éhen halni is, ha végképp nem megy.
A megnyomorodott és depressziós Sipos hazajut vidékre az övéihez, ahol látnia és tapasztalnia kell, hogy felesége nem számított a hazatértére, s nem is tud mit kezdeni a huszonnégy évvel ezelőtti önmagára alig emlékeztető férfival. A nő hamarosan tovább is áll a felperzselődő családi fészekből. Siposnak csak a kisfia marad, akivel a rendszerváltás utáni nyers kapitalizmus legsötétebb kenyérkeresetébe, a kolduslétbe veti magát. Egyre lejjebb vezet az útja, a sötét és kegyetlen világban nem dob mentőövet a fuldoklónak senki – s elég lesétálnunk a Nyugati téri aluljáróba, hogy lássuk, a helyzet azóta is változatlan.
Kopott zöld linóleum a díszlet (Mocsár Zsófia munkája), a helyszínek folyamatosan, a tárgyak áthelyezésével, vagy csak a párbeszédekből következően alakulnak ki és át. A jelmez műanyag kék munkásruha, kesztyű, fejkendő: az üzemet elhagyva retroruhák, susogós kabátok, posztónadrágok, ízléstelen rózsaszín pulcsik, válltöméses titkárnőkosztümök, piszkosszürke zakók, fehér zoknik, csúfbarna sapkák – a nyolcvanas és kilencvenes évek giccses, soha vissza nem térő darabjai (jelmez: Benedek Mari). A kellékek narancssárga és szürke csövek, és egyéb nehezen azonosítható ipari alkatrészek, melyek engedelmesen simulnak a színészek kezébe, s lesz belőlük bármi a távcsőtől vagy az ágytól a duzzadó péniszig. De akár a részegség ingatag állapotát is ábrázolhatják, ha valaki rájuk áll: kicsúszhatnak a szereplő alól, amikor az szó szerint elveszíti a lába alól a talajt, és még hosszan sorolhatnánk. A fizikum nyelve legalább akkora szerepet visz, mint a beszéd, pontosabban szólva az akció és a dikció kellő egyensúlyba kerül. A hangsúlyozott testi való és a Tar Sándori univerzum találkozása pedig már csak azért sem öncélú, mert a nyomaték a figurák fizikai létezésén van – akár vegetatív tevékenységekig csupaszítva, mint ürítés, rejszolás, monoton munkavégzés -, nincs olyan, hogy ész, intellektus, itt minden a puszta testről szól, melynek megsemmisülése teljesen érdektelen, alig észrevehető. Az élet itt nem akar élni.
A Forte magas szintű munkáját nem lehet kellően hangsúlyozni, olyan összeszokottság, bizalom és összhang van a tagok között, amihez elképesztő mennyiségű gyakorlás és persze tehetség szükséges. Krisztik Csaba fiatal kora ellenére hiteles a megfáradt, összetört lelkű és mindent elvesztő Sipos szerepében, de emlékezetesek a társak is, akik – a Forte hagyományaihoz híven – általában szerepkettőzésekben tűnnek fel: érzelmet nem mutató faarccal, tűpontos koreográfiával játsszák alig-élő karaktereiket, a kórusbetétek pedig – Ökrös Csaba munkája – lúdbőröztetőek. Nagyon igazságtalannak érezném, ha bárkit kihagynék a laudációból, a cikk végén ezért a fellépők teljes névsorát közzéteszem.
A lelkesedés ellenére sem kell elhallgatni: A te országod nem hibák nélkül való, s a legtöbb problémát nyilván a különböző – ráadásul két szerzőtől származó – textusok egésszé fésülésének döccenői okozhatták (bár a szövegek a legtöbbször nem zavarják, s főként nem zárják ki egymást). Az előadás első fele egységesebb: a színészek egyenrangú jelenléte, a gyors és feszes sorsváltások, a mozaikszerű szerkesztés jobban kedvezett a koncepciónak. Aztán néha felgyűrődik az összepasszintott puzzle-darabkák széle: mikor elhagyjuk a szétszéledő brigádot, és egy ember – Sipos – lépteit kezdjük követni, a tántorgó, összezuhanni készülő hőssel együtt kicsit botladozni kezd az előadás dramaturgiája is – de tényleg csak kicsit, és csak azért említjük, mert kekecek és szőrös szívűek vagyunk. A nagy füzet vagy a Bűn és bűnhődés innovációihoz képest a mozgásformák önismétlőbbek, talán szerényebb az ötletbazár, és Tar Sándor fekete humora a vártnál kevésbé érvényesül – de kész, ezzel tényleg ellőttük a rosszindulat összes nyilát. Kijőve A te országodról muszáj egy sör mellett megpihenve elismerni: nehéz tiszta szívvel szeretnünk ezt a fajta színházat, az összes előadás lassú terhét nekünk kell tovább cipelni. De talán lesz valami értelme.
Szereplők: Andrássy Máté, Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Kádas József, Krisztik Csaba, Kurta Niké, Nagy Norbert, Novkov Máté, Pallag Márton, Zsigmond Emőke.
Hegedüs Barbara
