„Szeressük az emberiséget, de az egyes embertől semmi jót ne várjunk, mert az emberiség csoda, de az egyes ember bestia.” 135 éve született Móra Ferenc író, újságíró, régész, könyvtár- és múzeumigazgató, a Kincskereső kisködmön és az Aranykoporsó írója.
„… Móra Ferenc igazi otthona, bölcsességének és tudásának legügyesebb kicsiholója, népi derűjének és írástudásának legigazibb kőtáblája a vasárnapi Magyar Hírlap harmadik oldala volt. Sokan, sőt seregen olvastuk ezeket az ünnepi cikkeket s nekem olyankor úgy tetszett, hogy virágos alföldi mezőben fekszem, s a fejem felett megjelenik szűrbe öltözve, fején a derű kalapjával, kezében az igazság botjával és a lábán a mese csizmáival Móra Ferenc… Egyik szép menedékem volt ebben a csúf világban hallgatni őt.” (Tamási Áron)
2014-ben Móra Ferenc születésének 135. és halálának 80. évfordulóját ünnepeljük, s felidézzük a sokoldalú író, könyvtáros és muzeológus alakját, és ahogy kortársai vélekedtek róla. 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán, és már 16 éves korában verse jelent meg a Félegyházi Hírlapban. A pesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos volt, de tanulmányait három év múlva félbehagyta. Rövid ideig Felsőlövőn tanított, majd 1902-ben a Szegedi Napló újságírója lett. Volt városházi tudósító, majd Csipke aláírással a lap Máról holnapra című tárca-, glossza- és karcolatsorozatának írt, hamarosan Tömörkény mellett a lap vezető publicistájaként jegyezték.
1904-ben a Tömörkény igazgatása alatt álló Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum munkatársa lett, ekkor kezdődött barátsága Pósa Lajossal, a „mesekirállyal”, aki felfedezte benne a kiváló gyermekírót. Szeged és Makó ez idő tájt fontos irodalmi, kulturális közösséget hozott létre, volt idő, mikor Makón három helyi lapot is lehetett olvasni, de megjelentettek színházi és gazdasági lapot is. A vármegye hírei mellett Juhász Gyula, Móra Ferenc és József Attila írásai gazdagították a kulturális rovatokat.
1905 és 1923 között Az Én Újságom több álnéven író munkatársa volt, s ekkor születtek munkásságának máig legnépszerűbb darabjai: a Rab ember fiai, Csilicsali Csalavári Csalavér, a Dióbél királyfi és a Kincskereső kisködmön, amelyeket később tévében, rádióban is feldolgoztak 1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztője lett. Politikai álláspontja a polgári radikalizmus volt, amit a hatalom nem nézett jó szemmel, s írásaiért felségsértési pert is akasztottak a nyakába, amelyet az első világháború kitörése szakított félbe.
1915-ben a Petőfi Társaság tagjává választották, majd két évvel később a Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatója lett. A háború vége felé a polgári demokratikus átalakulás szegedi előkészítőinek egyike volt. 1919. április 1-jén megjelent Memento című vezércikke, amelyet ellenségei vérengzésre való felhívásként magyaráztak, emiatt lemondásra kényszerült a Napló főszerkesztői tisztéről. Rövid időre visszavonult a közéletből, s összeállította verseinek gyűjteményét Könyves könyv címmel. 1922-től a Világ hasábjain jelentkezett olvasói tárcáival, vezércikkeivel. A Világ megszűnte után a Magyar Hírlap közölte írásait, útirajzait, ásatásairól szóló színes, már-már novellisztikus tudósításait.
„Móra Ferenc hatásának másik magyarázata az, hogy testileg-lelkileg példája a magyarnak. Egészségesen sötétpiros arcát mintha a szabad puszták szellője fújta volna ki. Dús, zúzmarás haj csapzik nyílt férfihomlokára. Száján mosolygó bölcsesség. Szemében mélázás, figyelem. Nagyon szerény, de nagyon önérzetes. Fáradhatatlan munkás, aki a vidéki szerkesztőségekben évtizedek óta vágja a rendet. Világnézetét derűnek szokás nevezni. Én nem tartom annak. Derűs ez, de borús is egyszerre, az édest vegyíti a keserűvel, a nyájasságot a gúnnyal, a politikai hitet a mindenbe beletörődő közönnyel, az andalgást a teremtettével, a szomorkodást a duhajsággal, a megbékélést a dohogással s egy csipetnyi, rokonszenves lázadással. Ezek a tulajdonságok azonban nem mondanak egymásnak ellent, hanem szervesen, arányosan összeolvadnak a „humor” nedűjében. Csak a humor tud megérteni egyszerre kettőt, csak az képes fölfogni egyszerre a dolgok kicsiségét és nagyságát, az egész élet viszonylagosságát. Úgy beszél, mint a tápéi paraszt, de valójában szenvedélyes könyvbújó, talán az utolsó polihisztor. Nyelvészet, útirajz, állattan, növénytan, történelem, régészet egyformán érdekli.” (Kosztolányi Dezső: Móra Ferenc)
A líra és a publicisztika mellett a húszas évek elejétől a regény műfajában is kiteljesedett. Első regénye, a Négy apának egy leánya címet kapta. 1924. szeptember 18-án Móra Ferenc és Réti Ödön egyfelvonásosaival bemutatták Juhász Szép csöndesen című jelenetét a makói Hollósy Kornélia Színházban. 1924-ben írta a Horthy-korszak első éveiről szóló keserű szatíráját, a Hannibál feltámasztását, amely csak halála után 15 évvel jelenhetett meg. Ebből készült Szőts István filmje, a Hannibál tanár úr. Film született az 1927-es Ének a búzamezőkről címűből is.
1932-ben Szegeden díszdoktorrá avatták, s e jeles alkalomra átadta az Aranykoporsó című történelmi regény első példányát az egyetemnek. Mikor 1933-ban a félegyháziak díszpolgárrá avatták, Móra így vallott erről: „A díszdiploma adassék ki a városi múzeumnak, amelynek alapja az édesanyám menyasszonyi ládája meg az édesapámnak verpánkja, curholója és bőrtörő gamója.” A láda egy alkalommal megsérült, s erről az esetről így számolt be az Ének a búzamezőkről c. regényében: „Az igazgató úr még most is őrizgeti ezt a rossz ládát itt a múzeumban, tetején az égés nagy fekete foltjával.”
Móra nem vallotta magát tudósnak, csak érdeklődő laikusnak. Érdekelte a természetrajz, az irodalom, a néprajz és a régészet is, mégis szerencsés kutatónak is mondhatta magát: 1907 és 1914 között a Torontál megyei Csókán európai hírű kőkori telepet tárt fel, s Szeged környékén szinte minden korból értékes leletekkel gyarapította a hazai régészetet.
1933-ban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, megműtötték, de már nem lehetett rajta segíteni, s 1934. február 8-án meghalt. Rédey Tivadar így emlékezett meg róla a Nyugatban:
„Egyéniségének varázsa, eredendő színessége és melege, úri kelleme talán még többet adott barátainak, sőt futólagos vendégeinek is, mint könyveié olvasói sokfő sokaságának. Ahová Móra beköszöntött, az ajtónyíláson valami cirógató melegségű sugárkéve özönlött be a nyomában. A fáradtak, mogorvák és tépettlelkűek közé vele a tetterőnek, derűnek és lelki épségnek távoli üzenete érkezett, azé az életé, mely érdemes a nevére, melynek titkát ő magának irígyelnivalón megfejtette s melyből most mégis oly fájdalmasan korán kitagadtatott.” (Rédey Tivadar: Móra Ferenc)
Felhasznált irodalom:
Kosztolányi Dezső: Móra Ferenc, Új Idők 1927. október 2.
Rádey Tivadar: Móra Ferenc, Nyugat, 1934
Tamási Áron: Móra Ferenc
Fotók: OSZK, Móra Ferenc – Somogyi-könyvtár
