„Ecsetjével, ceruzájával mindvégig harcos volt. S hogy itthon végre nyílt szóval vallhatott, elvetette a jelképeket…” 135 éve született Pór Bertalan kétszeres Kossuth-díjas festőművész, a 20. századi magyar avantgárd festészet képviselője.
„Ecsetjével, ceruzájával mindvégig harcos volt. S hogy itthon végre nyílt szóval vallhatott, elvetette a jelképeket, a bikákba és pásztorokba rejtett jelbeszédet, és tiszta szívvel, tiszta szóval, magas színvonalú realista műveken hirdeti a művészet egyetlen értelmét: a néppel a népért. Művészetének következetes pártossága a legmagasabb példa minden haladó művész számára.” (Oelmacher Anna, 1953)
Pór Bertalan 1880. november 4-én (egyes források szerint születésének időpontja máskorra tehető) született a Zólyom megyei Bábaszéken (ma Szlovákia). A sokgyermekes kistisztviselő család legidősebb fiaként a középiskolai tanulmányok alatt – Pesten, a Markó utcai reálban – nemcsak önmaga fenntartásáról gondoskodott, hanem a kisebb testvérek iskoláztatása is nagyrészt az ő vállára nehezedett. Tanított, rajzokat adott el, és 13 éves korától kezdve tehermentesítette szüleit.
A fiatal Pór érettségi után beiratkozott budapesti Mintarajziskolába, ahol a század végén olyan mesterek oktattak, mint Székely Bertalan, Lotz Károly és Benczúr Gyula. Az iskola rendje azonban a kezdőket kis mesterekhez utalták, így a münchenista Gyulai Lászlóra bízták. Gyulai hamar felismerte Pór tehetségét. Berény Róbert támogatásával a müncheni akadémián tanult, 1901-ben a Nemzeti Szalonban kiállított Önarcképével ösztöndíjat nyert a párizsi Julian Akadémiára. 1903-ban tért haza, ekkor festett portréi már expresszionista jellegűek. Rövid ideig Hollósy Simon szabadiskolájába járt, 1907-ben Berénnyel tett olaszországi tanulmányutat.
Csatlakozott a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köréhez (MIÉNK), majd 1909-ben a Nyolcak alapító tagja és egyik legerőteljesebb képviselője lett. Ez a nyolc művész, aki első fellépésével ilyen mértékben felzaklatta a művészeti közvéleményt, jónak látta szervezett formában csoportot alakítani, és létrejött a „Nyolcak”, amelynek tagjai Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos voltak. E társaságot elsősorban az impresszionizmustól való elszakadás vágya kötötte össze, együttműködésük nem is tartott sokáig, 1912-es, harmadik kiállításuk után a csoport feloszlott. Önálló kiállítását 1911-ben meglátogatta Tisza István volt miniszterelnök, aki felháborodva fordult ki az ajtón, és sajtókampányt indított a modernek ellen, név szerint aposztrofálva a „vadak” között Csók Istvánt, Rippl-Rónai Józsefet és Pór Bertalant, de még Szinyei Majálisát is kikezdte, ami 1911-ben már több mint konzervativizmus. A művészek óriási fölénnyel utasították el az illetéktelen beavatkozást, és némelyikük maró gúnnyal utalt Tisza gyakorlatlanságára, a művészet megítéléséhez szükséges látási gyakorlatra és érzékenységre.
A vita a közönség figyelmét mind a festőre, mind a Nyolcak újszerű piktúrájára terelte, és az abban rejlő értékek felfedezésére: „Bizony sok gyönyörűségtől elesnek Önök, mikor ennyire közömbösen haladnak el a különcködésnek tetsző képek előtt. Az új megértések gyönyörűségeitől, ami mégis csak a legintenzívebbje s leg-önökhöz-méltóbbja volna a műélvezetnek. A művészet nem állhat meg egy szakában az Önök kedvéért, talán azon legegyszerűbb ok miatt sem, hogy amíg a gyerek fülének édes gyönyörűség a prím meg a szekund összecsengése, addig az émelygősség bántó és kelletlen érzését kelti bennem s szükségét érzem a disszonanciáknak. Új emberek jönnek, akikben az első tapogatózások idejével elraktározódnak a régi értékek, s akik kegyelettelen taposnak rájuk, hogy felibök állván hirdessék a maguk igéit. … S Pór Bertalantól higgyék el, bizalommal várhatják az új igéket” – olvasható a Nyugatban Tersánszky Józsi Jenő tollából.
Pór Bertalan ekkor már keresett portréfestő volt, de nem elégítette ki többé az ember arcképábrázolása. Mást akart, a kifejezésnek gazdagabb, változatosabb formáit kereste. Pór társadalmi kérdések iránti elhivatottsága fejeződik ki Család című képén, amely a múlt század eleji kispolgárság-értelmiség sokféle gondját érzékelteti – a képet az 1950-es években Proletár család címmel látták el. Sokalakos, aktos kompozíciói (Hegyibeszéd, Vágyódás tiszta szerelemre) mellett elkészítette a Népopera (a mai Erkel Színház) oromzati freskóját, amely az 1917-es átépítés során elpusztult. Pór Bertalan a Magyar Nemzeti Galériában őrzött nagyméretű Hegyibeszéd című képét nemrég restaurálták. Ahogy Passuth Krisztina fogalmazott A Nyolcak festészete című kötetében: „A Hegyibeszéd szigorúan klasszikus kompozíció: a középső figura messze a többi fölé emelkedik, és magába sűríti az egész kép lényegét, mondanivalóját. Pór Bertalan a maga áttett módján egy agitátor alakját elevenítette meg, s az egész jelenet is az agitáció atmoszféráját árasztja.”
Az I. világháborúban frontrajzoló volt, négyéves szolgálatának élményeiből 16 lapos litográfiai album készült. Támogatta az őszirózsás forradalmat, a tanácsköztársaság alatt a festői direktórium titkára és főiskolai tanár lett, ekkor készült toborzó plakátjai közül ismert a hatalmas Világ proletárjai egyesüljetek és a Feleségeitekért és gyermekeitekért.
1919 után Csehszlovákiába emigrált, szülőföldje vidékén különös feszültségű tájképeket és portrékat festett, képein szimbolikus állatfigurák jelentek meg. 1936-ban a Szovjetunióban dolgozott, főleg könyvillusztrációkat készített. 1938-tól Párizsban élt, ahol több kiállításon szerepelt sikerrel, ekkori grafikáin állatokat, főleg bikákat ábrázolt, szimbolikája Picassóra is hatott, akinek Minótaurosz-ábrázolásai és Guernicája révén ez az erőszak nemzetközi jelképévé vált.
1941-ben a német megszállók letartóztatták, szabadulása után az ellenállás gyűjtő és segélyező mozgalmaiban működött közre, röplapokat illusztrált és terjesztett. A második világháború után Bölöni György mellett a franciaországi Magyar Függetlenségi Mozgalom vezetőségének tagja lett.
1948-ban tért haza, 1960-as nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, Rákosi- és Sztálin-képeivel jelentős szerepet vitt a képzőművészeti személyi kultuszban. A rendszer nem is volt hálátlan: 1949-ben és 1951-ben Kossuth-díjat, 1950-ben Munkácsy-díjat kapott, 1952-ben érdemes, 1955-ben kiváló művész lett. 1964. augusztus 29-én halt meg Budapesten.
Pór Bertalan fő erősségének portréfestészetét tartják. 1966-ban a Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállítást rendezett műveiből, alkotásait a Nemzeti Galéria, a Fővárosi Képtár és a Kecskeméti Képtár őrzi.
