„Nem festett diplomatákat és politikusokat, hanem igaz embereket, akik kibeszélték magukat az úgynevezett interbestiális nyelven.” 410 éve született Rembrandt Harmenszoon van Rijn holland festő, az egyetemes képzőművészet óriása.
Rembrandt Harmenszoon van Rijn 1606. július 15-én született Leidenben Apja jómódú molnár, anyja pék lánya volt. A fiút később egyszerűen első keresztnevén emlegették. Az ifjú Rembrandt tehetsége korán megmutatkozott, s a tanárai ezt idejében fel is ismerték, szülei tudósnak szánták, egy ideig klasszikus tanulmányokat folytatott, és még nem volt tizennégy éves, amikor beiratkozott a leideni egyetemre, de valójában a rajzművészet vonzotta. Otthagyta az egyetemet, s 1619-től Jacob van Swanenburghnál, majd Pieter Lastmannál tanult festeni.
Tehetségét Constantin Huygens, Frigyes Henrik herceg titkára ismerte fel és ő ajánlotta be a hágai udvarba. Itt festette – Rubens-szel versengve – a Kereszt felállítása s a Levétel a keresztről jeleneteit; Rubens a pátoszt és szépséget, míg ő az esemény drámaiságát hangsúlyozza, az éjszakai megvilágítás révén is.
Apja, aki 1630-ban hunyt el, örömmel nyugtázhatta élete végén, hogy festőtehetsége végül valóban jómódot hozott fia számára. Rembrandt 1631-ben Amszterdamba költözött, ahol Hendrick van Uylenburgh műkereskedő révén keresett festő lett, sok portrét készített, s nagy honoráriumokat kapott. 1632-ben festette a Dr. Tulp anatómiáját, amelyen a hagyományos csoportkép-formával szemben gúlaszerűen helyezte el alakjait. A drámai világítás a néző tekintetét a boncolásra s a sebészre irányítja, s a hallgatóságot is igen hatásosan ábrázolta.
Az ifjú művészt nem a miszticizmus, inkább a bibliai történet sajátos titokzatossága vonzotta. A fényárnyék technika révén külön hangsúlyt kaptak a képeken egyes elemek, például az egyik szereplő fejfedője vagy a háttérből előmagasodó oszlop árnyéka. A megjelenített szereplők szent voltát pedig vallásosságának köszönhetően meggyőzően tudta érzékeltetni a vásznon.
Rembrandt – kortársaival ellentétben – nem rendelte alá a témát a színpadias megjelenítésnek. Caravaggio és Manfredi műveit például közönségesnek találta. Húszéves korában már nyilvánvaló volt, hogy Rembrandt nem Michelangelo és a manieristák művészi örököse. A festés izgalmától áthatott festőt sem tudatos realistának, sem expresszív művésznek nem nevezhetjük – Rembrandt egyszerűen a saját belső hangjára figyelve átélt varázslatos hangulatot érzékeltette, és képes volt azt sajátos fény- és vonalkezelésének köszönhetően tökéletesen megjeleníteni festményein.
Sok mitológiai és vallási képet festett, a klasszikus témákat demitizálta: az Európa elrablásán egzotikus ruhájú nők tipikus holland kikötő előtt állnak, a Ganümédeszen a szép ifjú helyén rémült kisfiút látunk. Egyik híres remekműve a Danaé: a szerelmét váró nő aktja áradó fényben fürdik, ám a Jupitert jelző aranyeső nincs a képen. Ótestamentumi képein ritkábban ábrázolt jeleneteket dolgozott fel: a Belsazár lakomáján keleti ruhás alakokat fest, drámai, rémült pózokban, Izsák feláldozásán az angyal lefogja Ábrahám kezét, amelyből kiesik a kés.
Rembrandt nemcsak azt örökítette meg, amit látott, hanem a saját érzéseivel is felruházta modelljeit, miután megtalálta a másik emberben azt, ami a világról alkotott képükben és lelkiállapotukban közös volt. A hírnevét megalapozó számtalan arckép mind egy-egy „freskó”, amely a saját évszázadáról alkotott elképzelését tükrözi. Rembrandt portréi nem alkotnak különálló műfajt, ezeken is az emberekről szerzett tapasztalatait tárja elénk.
Rembrandt az 1630-as évtizedekben alapozta meg hírnevét. Miközben kortársai alkotásaihoz hasonló portrékat továbbra is festett, folyamatosan készített illusztrációkat kortársai írásaihoz, illetve mitológiai történetekhez. Ezeken a képeken szabadjára engedhette képzelőtehetségét. Immár a biztos technikai tudás birtokában Rembrandt a modelljeit mindig összhangba hozta a szöveggel. A gyakran történelmi utalásokkal teli tájképi háttér szinte körülölelte a szereplőket, akik hol történelmi kosztümben, hol gondosan kidolgozott jelképi utalásokkal körülvéve jelentek meg a festményeken. A „jelmezek” sosem fedték el a megfestett férfiak és nők jellemét, mégsem esett csorba az adott jelenet hitelességén.
1642-ben fejezte be egyik főművét, az Éjjeli őrjáratot az amszterdami polgárőrség számára. A XVI. századi holland szabadságharcra és a büszke polgárváros szellemére is utaló, 4,5×5 méteres vásznon a 29 alakot dinamikus csoportképben fogta össze, e mű addigi portréfestészetének summázata.
Rembrandt 1634-ben megnősült, a képkereskedő unokahúgát, Saskia van Uylenburghot vette el, akinek hozománya és kapcsolatai segítették társadalmi emelkedését. Feleségét sokszor megfestette mitológiai ruhákban s otthon is, vidám, közös portréjuk a Kettős önarckép Saskiával. 1639-ben az amszterdami zsidónegyed szélén előkelő házat vettek, ez ma Rembrandt-emlékház. Három gyermekük korán meghalt, a negyedik, Titus születése után egy évvel, 1642-ben Saskia is elhunyt.
Saskia halálával pályája megtorpant, kevesebb megrendelést kapott. Ebben az új ízlésnek is szerepe volt, amely finoman kidolgozott részleteket várt, míg Rembrandt munkáit lendületes ecsetvonások, aranybarna színek, nagy árnyékok és sötét hátterek jellemzik. Bibliai képein az Újtestamentum történeteit örökítette meg, a Krisztus Emmausban nyugodt méltóságot sugároz. Képein sokszor a társadalom kivetettjei, szegények és öregek, s az amszterdami zsidónegyed lakói jelentek meg, ilyen az Öreg rabbinus is. Portréi közül kiemelkedik az Aranysisakos férfi s a Jan Six amszterdami polgármester. Később visszatért önarcképeihez, amelyekből több mint százat festett, nagy őszinteséggel s önelemzéssel, 1648-as, Budapesten látható önportréján könyvoszlop mögött ül.
Az 1650-es években anyagi helyzete megromlott, Saskia családja beperelte, csődeljárás indult ellene, metszeteinek árát hitelezői kapták. Élettársa, Hendrickje Stoffels (akinek aktját Fürdő asszony és Bethsabe Dávid király levelével című képein örökítette meg) Titus fiával műkereskedést nyitott, de ez sem segített: műgyűjteményét és házát elárverezték. A művészt még elhalmozták megbecsüléssel, Hendrickje pedig eltitkolta a mester elől régebbi pazarló életvitelének súlyos következményeit. A szerető asszony pajzsként óvta Rembrandtot az alacsony szellemi színvonalú és nagyképű társaságtól, amellyel a mester nem volt hajlandó megalkudni. A súlyosan eladósodott Rembrandt Amszterdam olcsóbb negyedébe költözött, s mind magányosabban élt. Az 1660-as évek elején meghalt Hendrickje, majd 1668-ban elvesztette Titus fiát is, utolsó éveiben lánya, Cornelia gondozta. A festő 1669. október 4-én halt meg Amszterdamban.
Utolsó éveinek műveit mély lélekábrázolás, átszellemült alakok, meleg, lágy színek jellemzik: Jákob megáldja József fiait, A tékozló fiú hazatérése. Titus portréja a fény-árnyék kezelés iskolapéldája, jellemfestő képességére remek példa csoportképe, A posztóscéh elöljárói. Rembrandt 600 festményt, 1400 rajzot, 279 rézkarcot készített.
„Nem festett diplomatákat és politikusokat, hanem igaz embereket, akik kibeszélték magukat az úgynevezett interbestiális nyelven. Tehát azzal az idiómával, amely nem egy nemzet vagy faj nyelve, hanem közös minden emlős állatéval, tehát minden emberével is. (Az se bizonyos, hogy az ember – különb.)” (Bródy Sándor: Rembrandt)
„Aki Rembrandtra nézett, és akit ő megnézett: az meg volt teremtve, kívülről, belülről, familiástul, mesterségestül, minden összefüggésével. Térdképet nem is festett soha: csak egész alakot. Ott volt a lába is, pedig nem is volt ott. – Hány forintja volt otthon és mennyi a zsebében, azt is lefestette, és azt, hogy mióta nem hált az urával, és tart-e már és tart-e még szeretőt? – Mindezek és még több is rajta volt a képeken, pedig némelyik kobakkal csak néhány mondatot váltott. Az emberek mindent elmondanak, ami belül van és ami kívül van. Csak lenni kell valakinek, aki bévül ugyanazt az interbestiális nyelvet beszéli, az őszinteségét. Csakhogy az már nem beszéd: minden, az emberi, azaz állati igazság. Természetes, hogy aki szemben állott a modellel: mint egy szeizmográf, úgy leszegezte a maga belső és külső lényével az egész valakit. Nem tudták megcsalni. Ő se tudott. Igaz, hogy őneki az interbestiális beszédéhez rendelkezésére állott: Muzsika, Fantázia, Erő, Plasztika, Poézis. És ami van együtt és egyszerre. – Valami „sánta” is van még ezenközben, mondjuk, egy különös figura, egy hiba, aránytalanság. Valami mindent helyettesítő és pótoló hiba, véletlenség, szerencse és szerencsétlenség. A művelt mai képzőművészek ezt úgy nevezik: a szükséges kis elrajzolás.
– A mi piktorunk ezt úgy nevezte: elfelejteni mindent, amit tudunk, főképp, amit mástól tudun.” (Bródy Sándor: Rembrandt)
Rembrandt a 17. századi németalföldi képzőművészet csúcspontja, mesterien élt a fény-árnyék ellentéttel, portréi mély emberismeretről tanúskodnak. Hagyatéka több mint hatszáz festmény és tekintélyes számú rézkarc. Festett arcképet, vallási tárgyú festményeket, tájképeket és zsánerjeleneteket. Több mint száz önarcképe mellett sok csoportképen is szerepeltette magát, ezeken követhető a törekvő ifjútól a gazdag, tekintélyes férfin át a fáradt, elszegényedett öregig tartó életút. Utolsó időszakát Bródy Sándor dolgozta fel Rembrandt című könyvében, Születésének négyszázadik évfordulójáról világszerte megemlékeztek, Budapesten a Szépművészeti Múzeumban nyílt kiállítás rajzaiból és rézkarcaiból, illetve kortárs magyar művészek Rembrandt-művekre reflektáló alkotásaiból.
