Szeretett vígan élni, nagyokat enni, meghatározó alakja volt a pesti kávéházi életnek. 100 éve, 1915. november 5-én halt meg Újházi Ede színész, színészpedagógus.
„Magas, nehéztestű ember volt, aránylag kurta, befelé görbülő lábszárakkal, amilyennek Mátyás királyt mondották volt. Töprengő szeme volt; a felső szemhéj alatt megbújva lesből nézte a világot és a homlok közepén mély gondolkozó ráncban folytatódott. De a karrikatúrista legbiztosabban a szájánál kötött ki; széles harcsa-szája volt, két szélén az állandó mosoly görbületével. Előrevetett alsó ajka alatt a hátravonult kicsi áll majdnem egyenes vonallal folytatódott a kurta, vastag nyakban. Mély dörmögő hangja volt és szája roppant öbléből böffenve robbantak a szavak; olyan volt a beszéde, mint a benzinmotor kipuffogása. Megszólalása színpadon és életben egyaránt esemény-szerű, sors-forgató volt. Debreceni születés volt, debreceni orvosnak volt a fia és egy kis hajdúsági zamat mindig megmaradt a beszédjén. Kedvenc szava volt, szállóigévé is népszerűsödött: – «Marha!» Nagyon mélyről jött ellágyulással, utánozhatatlan gömbölyüséggel tudta ezt mondani; akit illetett véle, úgy érezhette magát, mintha gyengéden hátbaütögették volna.” – írta róla Nagy Endre az Újházi Ede arcképe címmel.
Újházi Ede Debrecenben született 1841. január 28-án. Apja, a civisváros megbecsült, nagy hírű orvosa fiának a kereskedelmi pályát szánta, az ifjú Újházi azonban inkább a színészethez vonzódott. Újházi Károly a debreceni színház orvosaként jelen volt minden bemutatón és előadáson, s ezekre gyakran a fiát is magával vitte, nem számolva a következményekkel. Amikor a család szemefénye huszonhárom évesen megszökött otthonról, és Szigeti Imre vándorszínész-társulatához szegődött, az egész família értetlenül állt a történtek előtt.
Újházi a következő hét évben végigpróbálta a 19.századi vándorszínházi élet, aztán a vidéki színjátszás összes nyomorúságát. A vándorévek után az első állomás Kolozsvár volt, ahol már állandó társulathoz szerződött. Az erdélyi város jó iskola volt, mindent játszhatott: hősöket, intrikusokat, operett-bonvivánt, sőt egy balettben táncolnia is kellett. Kolozsvár után Kassa következett, itt látta egy előadáson a Nemzeti Színház intendánsa, aki aztán próbajátékra hívta: Jágót alakította az Othellóban. 1870. április 1-jén írta alá a szerződést, mellyel az ország első számú társulatának tagja lett. Egészen nyugdíjazásáig, negyvennégy teljes esztendőn át játszott a Nemzetiben, 1903-ban pedig a színház örökös tagja lett. Színészi eszközismerete, mesterségbeli tudása páratlan volt.
Sikereit főként természetes játékmodorának köszönhette, szerepeiben kitűnően egyesítette a tragikus és komikus jellemvonásokat. Játszotta Tiborcot (Katona: Bánk bán), Menenius Agrippát (Shakespeare: Coriolanus), Malvoliót, illetve Böffen Tóbiást (Shakespeare: Vízkereszt), Wolsey bíborost (Shakespeare: VIII. Henrik), Rank doktort (Ibsen: Nóra). Gerhard Hauptmann Crampton mester című drámája címszerepében nyújtott alakítása után a kortársai Mesternek szólították. 1886-tól negyedszázadon át drámai és operai tanár volt a Színiakadémián. Bródy Sándor lapjában, a Jövendőben „Régi nagy színészek” címmel az első számtól kezdve megjelentek visszaemlékezései, amelyek később kötetben is megjelentek.
Címekkel, kitüntetésekkel, elismerésekkel nem sokat törődött, noha Ferenc Józseftől megkapta a Lovagkeresztet és később a Vaskorona-rendet is. Szeretett vígan élni, nagyokat enni, meghatározó alakja volt a pesti kávéházi életnek, törzsasztala volt a városligeti Weingrubernél. Szinte hozzátartozott a városképhez, amint széles karimájú kalapban, elegáns öltönyben, szájában az elmaradhatatlan szivarcsonkkal üldögélt a Nemzeti kispadján. Neve nem csak művészete révén vált ismertté, hanem a róla elnevezett tyúkhúslevesről is. Ezt az ételt ő maga találta ki, mert ki nem állhatta a csirkeaprólékkal való bíbelődést. A saját receptje szerint készült levest rendelés nélkül tették elé a Nemzet szomszédságában levő Pannónia szálló éttermében.
„Marha” – ez volt a kedvenc szavajárása, de ezért nem sértődött meg senki, sőt inkább megtiszteltetésnek számított, mert csak azokat marházta le, akiket szeretett. Róla mintázta Faragó Géza a híressé vált „Marha, igyék inkább Gottschlieg Rumot” című plakátját.
Hosszú évtizedekig agglegény maradt. Hetvenkét évesen azonban belehabarodott egyik tanítványába, és a színháznál bejelentette, hogy nősülni kíván. A vezetőség – a pletykák szerint attól való félelmében, hogy a Mester halála után magas évjáradékot kellene fizetniük az özvegynek -, rábírta Újházit, hogy menjen nyugdíjba még az esküvő előtt. Ez meg is történt, és Újházi el is vette a színésznőpalántát, de a Nemzetivel annyira megromlott a viszonya, hogy többé nem lépett színpadra. Igaz, nem is kérték erre, noha örökös tagsága révén jogosult lett volna a fellépésekre. Józsefvárosi lakásában mind visszavonultabban élt, fizikai erőnléte napról-napra fogyott. Nyugdíja nem fedezte addigi életvitelét, és neki nem volt bankszámlája, nem gyűjtött vagyont.
„Színész volt, nagy művész volt, tehát emléke kortársai élethossziglanára ítéltetett. De egy maradandó emléke mégis van: a vendéglők étlapján a Chateau-briandok, Wellingtonok között ott szerepel az Ujházi-leves is.”
Szeretett színháza hamar megfeledkezett róla, a barátai is elmaradtak mellőle. Nagy szegénységben, elfeledve, a teljes idegi és fizikai elgyengültség állapotában szinte megváltásként érte a halál 1915. november 5-én, Budapesten.
