„Kettőnk közül melyikünk szól e dalban, / A többes én, vagy a magányos szerzet? / Mit számít, hogy milyen néven neveznek, / Mikor az átok egy és oszthatatlan?” Ezen a héten a 35 éve elhunyt Jorge Luis Borges versét ajánljuk.
Jorge Luis Borges első verseskötete 1923-ban jelent meg, amelyet rövidesen újabb kettő követett. Az 1931-ben alapított jelentős hatású folyóiratnak, a Surnak kezdettől fogva egyik főmunkatársa volt.
Borges műveinek többsége egyetemes témákat ölel fel – a gyakran ismétlődő kör alakú labirintus az élet metaforájaként vagy rejtvényként tekinthető, melynek témája az idő. Élete vége közeledik, már elmaradtak az emlékezett képei; mint írta: „csak szavak maradnak”.
Életművét 1960-ban foglalta össze az El Hucedor (A Teremtő) című kötetben. „Egy ember arra a feladatra vállalkozik, hogy ábrázolja a világot…. Kevéssel halála előtt rájön, hogy a vonalaknak ez a vég nélküli labirintusa arcának képmását vázolja fel” – írja.
Jorge Luis Borges argentin költő, író 1899. augusztus 24-én született Buenos Airesben, Argentínában és 1986. június 14-én hunyt el Genfben, Svájcban.
JORGE LUIS BORGES: AZ AJÁNDÉKOK VERSE
Senki ne süllyedjen könnyig, se gáncsig,
Isten mesteri rendelését látva,
Kinek fejedelmi iróniája
Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.
Gazdájává e könyvek városának
Kihúnyt szemet tett, amely csak az álmok
Könyvtárában böngészhet a megszállott
Sorok között, miket a hajnal átad
Sóvárgásának. Már eleve vesztett
Ügy e könyv-zuhogást kínálnia,
Mely végtelen, mint Alexandria
Könyvtárában az elhamvadt tekercsek.
Étlen-szomjan (szól a hellén rege)
Halt a király források s kertek alján;
S nekem céltalan út, bolyongva balgán,
E vak könyvtár minden völgye-hegye.
Lexikon, atlasz, századok, kitárva
Napnyugat s Napkelet, dinasztiák,
Jelek, kozmoszok, kozmogóniák
Várnak a falakon, de mindhiába.
Lassú homályommal a mély homályban
Csak bizonytalanul botozgatok,
Én, aki még a Paradicsomot
Is Könyvtárnak képzeltem hajdanában.
Valami, véletlennek semmiképpen
Nem mondható rendezte így a dolgot:
Valaki más is ugyanitt bolyongott,
Más estéken, könyvekkel a sötétben.
A lassú folyosókon tévedezve,
Szent borzadállyal érzem, az a másik
Vagyok, a halott, hisz ő sántikált itt
Ugyane napokban és ugyanerre.
Kettőnk közül melyikünk szól e dalban,
A többes én, vagy a magányos szerzet?
Mit számít, hogy milyen néven neveznek,
Mikor az átok egy és oszthatatlan?
Groussac vagy Borges, nézem e mesés
Világot, ahogy széthull és kilobban
E gomolygó halvány hamuhalomban,
Mely mint az álom és a feledés.
(Fordító: Somlyó György)
