„Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség / s ő mint hatalmas aranykoszorút, / némán viseli gőgös szőkeségét.” Ezen a héten a nők előtt tisztelegve Kosztolányi Dezső gyönyörű versét ajánljuk.
Vajon hogyan vélekedett a nőkről a 20. század egyik legkiemelkedőbb magyar költője, írója? Nők című verse szinte mindent elárul érzelmeiről, gondolatairól, azonban Kosztolányi nőképére ennél bonyolultabb. Számára a férfi-nő viszony egyszerre jelent játékosságot, vágyat, gyermeki rajongást és emancipációt.
„Ő a lélek kalandjainak költője és prózai krónikása – írja Hegedűs Géza. – észvétet érez minden emberi szenvedés iránt, látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden erőszaktól, gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel, lelkére ereszti a külvilág benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat. Senkire költészetünkben nem illik annyira az impresszionista jelző, mint őrá.”
„Kosztolányi: pillanatnyi feledést ad a lét fenyegetései ellen.”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A SZŐKE NŐ PORTRÉJA
Csitt – fel ne keltsétek. Hisz alszik, alszik.
Bús boldogságát eltemette rég.
Fekete csipkéin pici aranyszív.
Úgy nyújtja ki sápadtarany fejét.
Alvó szemében megholt, égi átok.
Békébe fáradt bánat borúja.
Miért ezek a halk szomorúságok?
Ki tudja, mért a fátylas gyászruha?
Csitt, csitt – a kacagása oly merengő,
a szava halk, ezüstös mise-csengő,
nincs szívtelenebb és nincs szomorúbb.
Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség
s ő mint hatalmas aranykoszorút,
némán viseli gőgös szőkeségét.
