„Szeretem én nagyon / A bárányfelhőket, / Csendes alkonyaton / El-elnézem őket, / Ahogy legelésznek / Mezején az égnek.” Ezen a héten a 137 éve született Móra Ferenc megrendítően szép versét ajánljuk.
Móra Ferenc minden korban, minden korosztálynál otthonra lel. Bár elsősorban prózája által ismerjük, érdekelte a természetrajz, az irodalom, a néprajz és a régészet is, é szerencsés kutatónak is mondhatta magát. Líráját elsősorban a gyermekeknek szánt művek jellemzik, ám ezek a költemények is jóval mélyebb mondanivalóval bírnak, mint azt első olvasatra gondolnánk.
Bár kora legelismertebb irodalmi folyóiratában, a Nyugatban nem jelentetett meg műveket, Kosztolányi mély elismeréssel írt róla az Új Időkben 1927-ben: „Valamelyik kötetét találomra kinyitottam. Olvasni kezdtem egyik kis rajzát. Mindjárt az első percben valami bűvös egyetértés támadt közöttünk. Éreztem, hogy én is ezen a vidéken nevelkedtem, itt töltöttem el életem döntő szakát, gyermekkoromat. Ez a közösség több minden véralkati hasonlóságnál, egybehangzó véleménynél, elvbarátságnál. Minden szó annyira ismerős, akár atyafiaim szava.”
MÓRA FERENC: SZERETEM ÉN NAGYON
Szeretem én nagyon
A bárányfelhőket,
Csendes alkonyaton
El-elnézem őket,
Ahogy legelésznek
Mezején az égnek.
Mikor a nap hunytát
Siratja a harmat,
Terelgetik őket
Friss, fürge fuvalmak
Le a szemhatárba,
A kerek karámba.
Lassan ezüstgyapjuk
Violásra válik,
Néha egy-egy villám
Közibük cikázik,
Mintha ostor volna,
Sugarakból fonva.
Mire besötétül,
Elalusznak szépen,
Álmuk a hű pásztor
Virrasztja az égen:
Teli hold világa,
Aranyos subába.
