„Mint észrevétlenül álomba hull az ember, / úgy hull az ifjukorból a férfikorba át; / már multja van s leül szemközt komoly szeszekkel / s apányi lett körötte már egyre több barát.” Ezen a héten 108 éve született Radnóti Miklós gyönyörű versét ajánljuk.
„Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság” – írja a 20. század egyik legnagyobb lírikusa, Weöres Sándor a 20. század egyik legnagyobb lírikusáról, Radnóti Miklósról.
Túl az ifjúkoron, a szakmai útkeresésen, a sikereken, a házasság első évein (és a rövid ideig tartó hűtlenségen), Radnóti már érzi, látja a végzetes jövőt. A Mint észrevétlenül-t már 1943 novemberében írja, ekkor gondolataiban és érzelmeiben már megjelent a tragikus előérzet, azonban még nem ért el a lágerversek végzetes hangulatáig. A távollét, a bizonytalanság, a szeretett kedves hiánya szinte elviselhetetlen Radnóti számára, ő mégis képes felfedezni az élet szépségeit, a gyerekkor emlékeit: „És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, /hiába táncol és csal a forró emberész, / s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; / sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,”.
Álmodozás nyugodt órákról, netán napok emlékéről, amelyben felsejlik egy másféle sors képe. Egyedülálló vers, amely nyugalmat áraszt egy mérhetetlenül kegyetlen és fájdalmakkal teli időben.
Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten, a költőt 21 társával együtt 1944. november 9-én agyonlőtték a Győr megyei Abda község határában.
RADNÓTI MIKLÓS: MINT ÉSZREVÉTLENÜL
Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.
De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy,
e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; –
kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,
a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy levél,
hiába táncol és csal a forró emberész,
s minden megméretik, ha egyszer majd nem él;
sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,
s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant,
s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol
mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.
És míg tollára dől, a gyermekekre gondol,
és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg,
mert értük dolgozik, akár a néma portól
csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.
(1943. november 15.)
