„Odakinn sík jeget simogat ilyenkor a szél / s havat kuporgat lágyan az égnek fölső polcán;” Ezen a hamisíthatatlanul télies időjárású héten Radnóti Miklós Téli jelenés című versét ajánljuk.
„Szeretem Radnóti Miklós verseit – írja a barát Bálint György a Nyugatban 1833-ban. – Szeretem azt a komoly és alig észrevehető pátoszt, mely strófáiból kicseng. Ez nem a szokásos, kissé ódai hang, mely együtt jár a bukolikus költészettel. Önkéntelen pátosz ez, a tömegek mozgásának, a társadalmi események történésének természetes, hogy úgy mondjam, potenciális pátosza. Radnóti verseiben a természeti elemek, a virágok, az állatok, a hegyek, a szél rendszerint emberi hangulatok, érzések és igen gyakran szociális események szimbólumai.”
Radnóti 1933. január 25-én keltezett Téli jelenés című verse a költőre jellemző természeti képekkel játszik: az egyszerűség, a természeti szépségek mögött mindig rejtőzik valami.
RADNÓTI MIKLÓS: TÉLI JELENÉS
Odakinn sík jeget simogat ilyenkor a szél
s havat kuporgat lágyan az égnek fölső polcán;
most hallgatja melegedő fülekkel a polgár,
hogy csipog nála mégis, jófajta kályhai szén.
Zsíros nyakát karolja át a hempergő meleg
s teli fenékkel üli őt vezéri hatalom;
bácsik, nénik s pókok kussolnak lógva a falon
és vigyázzba állnak előtte a régi telek.
De szőr ijed borzasra szép hasán, mert ácsorgó
proli feje búbjáról didergő bolha pattan
s koppintja szobája falát a kis daganattal,
mit néki kívánt föl így a lenti napramorgó.
Ugrik, hogy mentse méla dolgait, amíg lehet;
kenyeret talál, ráharap és a nyála csepeg,
de fogai közt a kenyér undorral csicsereg,
kiköpi hát: s hízlal az most ím finom legyeket.
Oda a pihés nyugalom, hogy rágná a kórság, –
sóhajtja és vacakokat fut dugni, hiába!
át a kövér falakon már lassan a szobába
bévonul a tájról az illő, téli komolyság.
1933. január 25.
