„Amikor a kerecsen / átrepül az egeken / s gyorsabb lesz az érverés / hogy a szem az égbenéz” Ezen a héten a 72 éve született Szőcs Géza versét ajánljuk.
Kevés olyan alkotó lépett színre a kortárs irodalomban, mint Szőcs Géza: szinte teljes fegyverzetben, mindenestül készen. Már a kezdeteknél úgy tűnt, nála minden adott – a világ és a nyelv, a szereplők és a táj, a díszletek, a hegyek, a folyók és patakok. Mintha előre benépesítette volna a színpadot, ahol a helyzetek, a jelenetek és a monológok már készen vártak. A dolgoknak neve volt, nem kellett újra elneveznie semmit – ő már mindent megnevezett.
Szőcs Géza mintha saját magának teremtette volna meg a versnyelvet: a semmiből hozott létre valami újat és egyedit. Első köteteiben hiába keresnénk az elődök hangját, mert senkitől sem kölcsönzött, senkitől sem ismételt. Egyedülálló, saját világát már az első pillanattól kezdve teljes egészében birtokolta.
Szőcs Géza 1953. augusztus 21-én Marosvásárhelyen született és 2020. november 5-én Budapesten halt meg.
SZŐCS GÉZA: AMIKOR A KERECSEN…
Amikor a kerecsen
átrepül az egeken
s gyorsabb lesz az érverés
hogy a szem az égbenéz
és elönt a szerecsen
öröm mintegy érvelés:
jó repülni mint a gyász
mint a ló a hintaház
homloka mögött kereng
– dörög túl a tenger –
homlok mögött láz dereng
s jő az ár és elnyel.
De jő az éj és kézbevesz!
De jő az éj és kézbevesz
meleg szemével észrevesz
minden kis szó-szilánkot
beléd törött szó-hegyet
s mint a szél a sóhegyet
körbenyal s mint a lángot
eloltja úgy az éjjel.
Velem legyél hát jószerencse
az Ég legyen velem teremtse
fejem fölé az Éjjelt.
Halott húgom keresem
jaj mikor a tereken
átrepült a kerecsen
s fölnyílt az Ég sisakja
a szemek födele lehuny
és fények kötele repül:
didergő tenger tűz le.
S a fát hiába rakja
az emberkéz a tűzre.
Hideg szél fúj be kintről.
