„Olykor az élet szép csodákat sejtet / S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak” Ezen a héten a 132 éve született Tóth Árpád gyönyörű versét ajánljuk.
Lírája míves, képvilága, légköre dallamai valamiképpen a szecessziót idézik; a kudarcra ítélt életvágy érzelmi alaphelyzete szemlélődő távolságtartással párosul. Babits Mihály így írt róla 1928-ban:
„Játék és látvány: ezekből szövődik a költészete. Milyen fantasztikus jelenség lehet ez az élet annak, aki így félig-meddig kívülről nézi azt! Mint egy különös, exotikus ország; bennélni szenny és keserv, átutazni gyönyör és nosztalgia.
S a szelíd néző és utas képzelete vonzódik a fantasztikumhoz és exotikumhoz, mint a nagy diákoké gyakran. Ez vonja különös világításba verseit, melyeknek formai tökéletessége, biztos, hibátlan kompoziciója, nyelvi és verselésbeli virtuózitása, másrészt a játszó, sakkozó okos ész csalhatatlan kontroljára vall.
Valami őszinte és önfeledt öncélúság van ebben a játékban; a szépségét nagyrészt épen az teszi, hogy magának és magáért való: időtöltés, elszórakozás, vígasz… szinte minden egyéb ambició nélkül… (Ahogy a korállállat ösztöne építi gyöngyről-gyöngyre az „örök virágokat“.) Sorait nem a kezdet és cél lendülete diktálja, hanem a fantázia játékos gyönyöre rakja össze: ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az.”
TÓTH ÁRPÁD: INTÉRIEUR
Olykor az élet szép csodákat sejtet
S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak
Mint lyány keze, ha kéjelegve bújhat
Langy víz alá, vagy símit drága selymet.
Karszékemet tárt ablakomhoz húzom
S az egyszerű utcát csodálva nézem,
A satnya fák ragyognak künn merészen
S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzom…
Meghitt akkor minden vén, unt dolog
S miket árván szoktam bámulni este
Szelid s kecses otthonná bújnak egybe
A félszeg és szegényes bútorok.
S mint finom ujjú szobrász élveteg
Gyúr illatos viaszból furcsa aktot
A lelkem lomhán és bizarrul alkot
Filigrán és buja reményeket.
Fülem egy messzi nő halk szavát hallja
S tenyerem, míg a szék karját becézi,
Az ő remegő kézfogását érzi,
S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja.
Az ábránd egyre fantasztikusabb
S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre…
S fejem álmos mosollyal dől előre
S számból kihull a hűlt szivarcsutak…
(1909)
