„Táncolva suhannak a szőke sugárkák, / Hüs hold aranyával elöntve a lég, / Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, / A méla nagy ablakok ív-sora ég.” Ezen a héten a 139 éve született Tóth Árpád gyönyörű versét ajánljuk.

Tóth Árpád egyike legnépszerűbb költőinknek, aki rövid életének makulátlan költészetével meglepően nagy visszhangot váltott ki kortársaiból és utókorából. A barát és munkatárs Babits Mihály így ír róla:
„Minden, amit bennem emléke megmozgat: lírai. Mint egy szelíd varázslót látom őt, sápadt, barna arcát, barna szivara füstjében… Rokona annak a mesebeli varázslónak, aki halálát érezvén közeledni, még egyszer kitárta legszebb, legcsodásabb varázslatát. Fiatal varázsló, s mégis öreg és bölcs, mint mindazok, akikhez közel van a halál. Persze, romantikus kritika az, amelyik a költőket sorsukon át látja. De Tóth Árpádot nehéz lenne megérteni enélkül a romantika nélkül. Az ő költészetét nemcsak utólagosan színezi a tragikus végzet. A fiatal halál beivódott életébe, gondolataiba, rímeibe. A betegség kiemelte őt profán világunkból, megóvta a harcoktól és tévedésektől. Bölccsé tette, majdnem boldoggá, a hősi megnyugvás költőjévé.”
A Babits által “nagy költőnek” jellemzett Tóth Árpád 1886. április 14-én született és 1928. november 7-én hunyt el.
TÓTH ÁRPÁD: TAVASZI HOLDTÖLTE
Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hüs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a virágdísz,
Rég elfeledett kezek ósdi müve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz
Mind, mintha virulna, oly édes, üde…
Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
Felszökken a játszi, ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl
S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
Szállok haza, messze, a barna darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szive retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésü, nagy, ifju szerelmem
Mint hársszirom illata szállt le fölém…
Nem nyirt, buja lombu, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.
Nagy, tüzszemű gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…”
De íme a holdat a köd beboritja
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakimra szoritva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sűrű csepjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
Nem fonja körül szívemet soha már…