A lángra lobbanó eretnek

Szerző: Kibelbeck Mara / 2012. november 23. péntek / Szubkultúra, Könyvvilág

„Vagyis inkább gyilkolták volna meg csendben, csak uraságod jó híre ne szenvedett volna csorbát?” A forradalmi gondolatokkal bíró tudós költő, Giordano Bruno nyomozni és kémkedni kényszerül, ami nem is annyira egyszerű a XVI. században.

„Nem parancsolt már nekem senki, csak a saját képzeletem. Rómában az oroszlán barlangjába gyalogolok be, tudtam, de tetszett, hogy ilyen merészen hívom ki magam ellen a jó sorsomat: vagy szabad emberként kezdek új életet, vagy a nyomomra akad az Inkvizíció, és a lángok között végzem. Addig azonban megteszek mindent, hogy ne az utóbbi lehetőség következzék be, mert nem félek ugyan meghalni azért, amiben hiszek, annyi időre azonban még szükségem lenne, hogy kitaláljam, mi is legyen az egészen pontosan…” Annak, aki egy bűnügyi regényről készül írni, első problémája, hogyan határolja körül a mondanivalóját. A detektívtörténet krónikásai következetesen azt vallják, hogy a detektívregény (játszódjon, bármely korban is játszódjon) egyedülálló irodalmi műfaj, hiszen megkülönböztetendő a bűnügyi és a rejtélyes történettől, nem keverendő össze a rendőrségi regénnyel, és még élesebben elhatárolható a kémtörténetektől, illetve a hátborzongató thrillerektől – mert bár mind félelmet és izgalmat kelt, a regény felépítése, logikai levezetése más. Persze egy ilyen kategorizálás nem ad tiszta képet. A modern krimiregények csak nehezítik a műfaji meghatározásokat, színesítve a palettát mindenből mindent akarnak.

Nekem is, mint másoknak a detektívtörténetek olvasása olyan kábítószer, mint a dohány vagy az alkohol. A tünetek a következők: először mélyen belemerülök; ezért ha valami dolgom van, vigyáznom kell, nehogy kézbe vegyek egy detektívregényt. Ha viszont már belekezdtem, sem dolgozni, sem aludni nem tudok, amíg be nem fejeztem. Másodszor, jellemző, hogy a történetnek valamiféle formulának kell megfelelnie, hogy tudjam, hova besorolni, tudjam, mely könyveket vegyem le a polcról, hogy utánajárjak a témának. Végül a közvetlenség. Fontos, hogy azonnal ismerősömmé váljanak a szereplők; vagy a nyomozókkal vagy akár a tettesekkel olvasom együtt a történetet. És jó esetben maradandó hatást okoznak számomra a párbeszédeik, illetve maga a cselekmény.
A krimi lényege a bűneset, vagyis a gyilkosság, az ember megkínzása és eltüntetése, kirablása stb. sokkal mélyebben rejtezik a krimi sztorijánál: magában a krimi kitalálásának és felépítésének elvében él. Krimit írni nem kevés képzelőerőre és íráskészségre van szükség, kevés abból kiindulni, hogy valaki gyilkosság áldozata lesz, aminek körülményeit ki kell nyomozni, elkövetőjét pedig elkapni és a rácsok mögé dugni.

A történelmi krimi műfajáról és felépítéséről már többször szó esett a Cultura oldalain. C. J. Sansom, Rory Clements vagy Boris Akunyin nagy nevű szerzők, és műveiket lehetetlen nem kedvelni. Már-már közhelyszámba megy a gondolat: reneszánszát élik a történelmi krimik, visszanyúlni a XIX. vagy XX. század magyar és európai időkbe, az ókori Róma vagy a XVI. századi Anglia világába biztos sikert jelent. Nem állítom, hogy a kortárs regényírók nehezen találnak egy épkézláb, hiteles, a mi korunkban élő detektívet és klasszikus vagy egyéb bűnesetet. De azt állítom, hogy nehéz azonosulni a mindennapi társadalmi tapasztalásokkal, a politikai eseményekkel és mindenkit érintő kulturális traumákkal. A történelmi krimikben viszont sikerül ezeket a kérdéseket megkerülni. A múlt eseményeit bemutatni, taglalni vagy akár kritizálni is lehet, mégsem érinti az írót és az olvasót taszító hatással.

S. J. Parris (eredeti nevén: Stephanie Merritt) is megtalálta magának az angol történelem egy szegletét. A Cambridge-ben angol szakon diplomázott írónő nem kisebb személyiséget talált magának, mint az 1548-ban Nolában, Nápoly közelében született Giordano Bruno tudóst. Ez a zseniális ember bölcsészetet, logikát és filozófiát tanult, majd belépett a dominikánus rendbe. Kiváló képességekről tett tanúságot, de hajlama a szabad gondolkodásra és beszédre, vonzalma a tiltott könyvek és eszmék iránt hamar az eretnekség gyanújába keverte. 1576-ban a rendet otthagyva menekülnie kellett, a következő évtizedben bebolyongta Európát.
Ezt az időszakot emeli ki Parris, és fűzi tovább. Megismertet minket egy ellentétekkel teli kor nyílt és titkolt politikai és tudományos (had)színterével. Bruno nem nyomozó, ő tudós, ami minden tettében, gondolatában és mondatában kiviláglik, és aki hihetetlen intelligenciával és éleslátással követi az eseményeket és akarva-akaratlanul részt vesz bennük.
Bruno a reneszánsz kor gyermeke, neveltetése és vallásossága ellenére hisz az új tételekben, nem ért egyet a jogtiprással, és kíváncsiságtól hajtva átlép saját határain is, hogy céljait elérje. A római inkvizíció számára eretnek egykori szerzetes hamar I. Erzsébet királynő udvarában találja magát, eredeti szándéka szerint tanári állást keresve. Ám az újdonsággal ható és félelmet keltő világnézete itt is nem várt helyzetekbe sodorja: észre sem veszi, és máris kettős ügynökké válik. Ellenfelei emberükre találtak a tudós költőben, aki saját magát sem látta kisebbnek, mint… (nehéz példát mondani, talán Agatha Christie Hercule Poirot-ja jutna eszembe), de az idézet mindent megmagyaráz: „Én, Giordano Bruno, Nolából, a legtökéletesebb hittudományok doktora, a legtisztább és ártatlanabb bölcsességek professzora, kinek neve Európa legtudatosabb akadémiáin sem ismeretlen, aki nagyra becsült és sokat látott filozófus volnék, kit csakis a barbárok és tökfilkók tekintenek idegennek, az alvó szellemek ébresztője, a makacs és előítéletes ostobaság megszelídítője, ki minden cselekedetében a mindenekfelett való emberiességet vallja és imádja, kinek kedves társasága nem britek vagy itáliaiak, nem férfiak vagy asszonyok, sem nem püspökök vagy uralkodók, nem viselnek palástot vagy páncélzatot, nem kolostorban vagy a földeken élnek, hanem csakis azok, akikkel békességesen és értelmesen, hithűen értékekkel cserélheti ki eszméit, aki nem a felkent főt, a tisztára mosott kezet vagy a körülmetélt péniszt tiszteli, hanem csakis az okos és gondolkodó szellemet, mely minden arcra, mely mögött lakozik, felírja jelét, akit a butaság hírnökei és a hipokrita gazok mind gyűlölnek, s kit a józanok és szorgosak szeretnek, a legnemesebb elmék ünnepelnek, üdvözli Oxford egyetemének legkitűnőbb és legnagyobbra becsült rektorát.” Csoda, hogy a várt taps elmaradt? Bruno csodálkozott, de a történet szerint folytatta bizonygatva igazát, miszerint Kopernikusz tételeinek igazat kell adni: a Föld kering pályáján a Nap körül. Főhősünk szenvedélyes természete nem mindig hoz sikert, márpedig Bruno nem kisebb feladatot lát el a legnagyobb titokban, minthogy a királynő ellen szervezett katolikus összeesküvést feltárja és leleplezze.

Azt tudjuk, mi lett Giordano Bruno sorsa: hét év raboskodás után 1599 tavaszán perbe fogták, ami néhány hónap alatt lezajlott. Az ellene felhozott vádak között szerepeltek teológiai jellegűek, így istenkáromlás, eretnekség, mágia, jóslás gyakorlása, s filozófiai tételeit is tévesnek minősítették.
Bruno ugyanis elvetette a „kettős igazság” elvét, és a tudomány kizárólagosságát hirdette. Tanainak teljes visszavonására nem volt hajlandó, ezért végül VIII. Kelemen pápa jóváhagyásával nem filozófiai, hanem teológiai tévedései miatt bűnösnek találták és máglyahalálra ítélték. „Ti talán jobban féltek kimondani rám az ítéletet, mint én meghallgatni azt” – vágta bírái szemébe halála előtt.
És bár hőse sorsának végkimeneteléről nem ír (csak említést tesz) S. J. Parris, kiválóan érezteti ellentétekkel, párbeszédekkel:, végig előttünk lebeg az egyházi és a politikai hatalom, de még az emberek korlátozottsága is, illetve a szabad gondolatok és a merészség elleni fellépés ereje. „Rám, a nolai Giordano Brunóra hárul a feladat, hogy könyveimmel lángra lobbantsam Európa első jelzőtüzeit, s Walshingham segítségével egy olyan uralkodó védnöksége alatt tehetem majd meg talán, aki értelmében felér üzenetéig.”

Trükkös regénynek tekinthető az Eretnek, egyszerre enged betekintést a középkorba, egy tudós lelkivilágába, meg nem alkuvó, csavaros észjárásába, Bruno sodródik az eseményekkel, de megpróbálja helyrehozni mások vétkeit és kideríteni az elkövetett gyilkosságok körülményeit és tetteseit, úgy, hogy közben neki magának se essen baja (ami nem mindig sikerül).