„Fekszem a homályban, egy utcai lámpa kicsit bevilágít. A dívány rojtjait babrálom, mint mindig elalvás előtt. Nem nézek az ablak felé, a függönyök miatt. Már nem félek, de mégsem nézek arra.” 76 éve, 1944. november 9-én halt meg Radnóti Miklós költő, műfordító, a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja.
Ez a kiadás Radnóti Miklós (1909–1944) Ikrek hava című írásának szövegét tartalmazza. Azokat a szövegelőzményeket, amelyek jelentősen eltérnek az Ikrek hava végleges változatától – a Halál című novellát, az 1934-es naplóbejegyzést, A Halál himnusza című, korábban kiadatlan és az Európai exotizmus című, kötetbe nem gyűjtött publicisztikai írást –, összehasonlítás céljából függelékben közlöm.
Radnóti Miklós legjelentősebb szépprózai műve, az Ikrek hava, 1940-ben eredetileg is önálló kötetben jelent meg. Szülei elvesztését és költővé érését beszéli el a második világháború kitörése előtti pillanatban, saját erőszakos halálának egyre biztosabb előérzetében. Az idősíkokat filmszerű vágásokkal egybejátszó, a lírai és ironikus tónusokat keverő írás a magyar irodalom kivételes remekműve.
A szöveggondozás alapjául a Radnóti életében megjelent első kiadás szolgál. A Magvető Kiadó kötetének újdonsága, hogy az utószó ismerteti a mű keletkezésének és korábbi kiadásainak történetét, kapcsolódását az életmű más részeihez, a jegyzetek pedig felfedik a mű életrajzi utalásait.
Radnóti Miklós (született: Glatter; egyéb névváltozatai: Radnói, Radnóczi) magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője Budapesten Lipótvárosban született 1909. május 5-én, amikor anyja és édesanyja meghalt, ő élete végéig gyilkosuknak érezte magát. Apja második felesége szeretettel nevelte, testvéréhez, Ágneshez szorosan fűződött. 12 évesen veszítette el apját is. Oklevelet szerzett magyar–francia szakos középiskolai tanár. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése. 1934-ben doktorált, Kaffka Margitról írta disszertációját. Feleségül vette Gyarmati Fannit, aki ihletője volt a magyar költészetben ritka hitvesi líra gyengéd hangú darabjainak.
Az 1940-es évek politikai viszonyai és származása miatt barátai kérték, hogy hagyja el az országot. Ugyancsak hívták külföldi barátai is. De ő nem ment. 1940-ben, majd 1942-ben is behívták munkaszolgálatos katonának. 1944-ben a harmadik munkaszolgálatából már nem tért vissza. 1944. november 9-én Abda község határában a munkaszolgálat embertelen körülményei, a gyenge koszt és a megerőltető fizikai munka által végsőkig elgyötört Radnóti Miklóst és huszonegy társát meggyilkolták a keretlegények.
A Napló után mosta az Ikrek hava is olvasható a Magvető Kiadó gondozásában.
RADNÓTI MIKLÓS: IKREK HAVA
(Napló a gyerekkorról)
(részlet)
Különösen sokat gondolok Ágira, a kishúgomra mostanában. Nem láttam évek óta már. Sokáig egy kisvárosban lakott, a nagy fekete hegy tövében, most egy idegen ország messzi székhelyén él a férje mellett. Nagyon szeretjük egymást, így hát alig levelezünk. Erős ez a szeretet, nincs szükség levélbeli bizonyítékokra, évente egyszer-kétszer, ha írok, évente ötször-hatszor ír. De sokszor gondolunk egymásra, sokszor fülelünk egymás felé. Ismerjük egymást, pedig alig éltünk együtt hét-nyolc évet életünk elején, nyolc éves volt s én tizenkettő, mikor elszakadtunk. Izgalmas gyerekkor volt az, háború vonult és forradalmak táncoltak körülöttünk.
Egy nagy kaszárnya mellett laktunk, ahol folyton cserélődtek a katonák s folyton harsogott a trombitaszó. S mindig mást harsogott. A nagy palota közelében laktunk, lépcsőin a nap minden szakában, esőben és napsütésben éljenzett, lebzselt, várt a nép, hajbókolt, vagy ítéletet hozott a hatalom. A történelemben ácsorogtunk, vastagbetűs újsághírek közt játszottunk a palota előtti téren.
Mostanában különösen sokat gondolok Ágira s ha rágondolok, egy mondat lejtését hallom, izgatott kislányhang mondja a mondatot s indulatba hoz. Mikor a hangot hallom, mindig este van és ég a lámpa. Ha a hangot hallom, az asztalnál apa ül, kigombolt, fakó katonakabátja mögül kifehérlik az ing.
A mondat lejtése kísért, a szavakat keresem. Lehajtom a fejem, hallgatózom.
– Aztán levágták a fejét és egy ládába dugták! – íme a mondat, Ági meséli. Lelkesen hazudik, nagy barna szeme izgatottan lobog a nyakába kötött fehér asztalkendő fölött. Ő ül a legmagasabban, két párna emeli a tányér fölé. Egymásra pillantunk.
– Szóval agyonlőtték, aztán még a fejét is levágták? – kérdezte egy gondolatnyi csönd után mosolyogva apa. – Igen, – bizonygatja Ági – ilyen hosszú, görbe késsel! – Széttárt karral ül, úgy látszik, mintha felemelkednék párnáiról, a hazugság emeli, szinte röpül, ragyog: egyik kezében kanalat, másikban egy nagy vastag ceruzát szorongat. A kanálról csöpög a tejberizs.
– Hazudik! megint hazudik! – szóltam most hirtelen és keményen, magamhoz tértem az ámulatból. Ági meséi mindig csodálkozással töltöttek el s ez a csodálkozás gyakran elnyomta a dühöt, de most kitörtem. Most előttem fejlődött, nőtt óriássá a hazugság, nemcsak az izgalmas továbbfejlesztés tanúja voltam, hanem valóságos művészi teremtésé, a közös élmény szinte eltűnt s ez felizgatott. Úgy éreztem most már, hogy semmi sem igaz az egészből. Ági találta ki. Ági találta ki az egészet, délután se volt még, s ez nem vacsora most, csak ebéd. A délután megrendített és épp ezért a tudat mélységeiben lappangott immár, múlt volt, vagy múlt se volt már, álomi időtlenségben élt a többi bujkáló emlék között a mélyben, ahonnan lassan bukik majd fel apró villanásokból, ízekből, illatokból, mozdulatokból s hangokból, hangokból rakódik újra össze, véglegesen, hűen és örökre. Akkor persze még nem tudtam ezt, csak nagyon személyes ügyemmé lett hirtelen Ági tódítása.
Apának a feje fájt ebéd után, lefeküdt. Gombozni akartam menni a harmadik emeletre, de anya rám bízta Ágit. – Menjetek a térre, – terelt ki bennünket és bezárta az ajtót.
– Lali! – ordítottam elkeseredetten. Lali megjelent fölöttem, kopasz feje fehéren világított és várakozóra hajolt át a rácson. – Most el kell mennem! – szóltam fel. Nem vártam meg a választ, dühösen, kettesével lépve a lépcsőn, lefelé csörtettem. Zsebemben zörögtek a gombok. Ági a korlátba fogódzva, lihegve mászott mögöttem. A kapuban megfogta a kezem és boldogan pislantott fel rám, tudta, hogy vele kell maradnom, hogy fognom kell a kezét s a térre kell mennünk. Egy kicsit kaján, diadalmas örömmel élvezte a helyzetet.
Elindultunk a tér felé, a járda szélére szorítottam, a járdáról le a kocsiútra. Ági felkapaszkodott, erőlködött, ellenállt és néhány lépés után újra lent volt az úton, a járda mellett. Kissé buta és unalmas játéknak vette, pedig én bosszút álltam s mire a térre értünk, meg is nyugodtam. Ha már itt vagyunk, játsszunk – gondoltam bölcsen, – s Ági boldogan játszott, lapos kavicsokat gyűjtöttünk, betűket raktunk ki velük az egyik padon, bogarat fogtunk. A tér üres volt. Átmentünk a szomszédos palotához és egy éles kővel karcolgattunk a lépcsők fokaira.
Az ebédutáni csönd hirtelen megkeményedett, majd ütemes zaj hangzott. Fegyveres katonák jöttek a térre, egyszerre léptek, egy szakállas, fáradt katonát fogtak közre, piszkos ruhában, öv nélkül, fegyver nélkül, lépést tartva gyalogolt köztük.
Felhő úszott a nap elé és még melegebb lett most. Felálltunk és néztünk. Ági kicsit mögém állt és belém kapaszkodott, a térre torkolló utcákból emberek siettek felénk, tömeg verődött össze, elénk álltak és körénk álltak, nem láttunk semmit.
Álltam és verejtékeztem. Valami borzalmas történik, éreztem. Körülöttünk az emberek ruháiból dőlt a meleg. Fölnéztem, az ég szürke volt.
És akkor Ági hirtelen elenged és csúszni, furakodni kezd a lábak között, rákiáltok, s eltűnik. Rám bízták és most eltűnik. Mindig fogd a kezét, te vagy a nagyobb, fiú vagy, vigyázz a húgocskára, – kezdett beszélni bennem egy ismerős, meleg hang. Rémülten utána vetem magam, valakinek a lábára lépek, valaki a fejemre üt, visszarántanak, morognak. Végül fáradtan Ági mögött állok és fogom a könyökét.
A katonák szoros, rövid sort alkotnak a széles lépcső alján, a hátuk egyforma és vállukhoz szorítják a fegyverüket. Feljebb a szakállas katona áll, széles, fekete kendővel kötötték be a szemét. Valaki kiált, dörren, fehér füst száll, a bekötött szemű áll még, féltérdre hull, előre esik, gurul két lépcsőfokot és fekve marad. Újra kiáltanak, egy ember elénk áll, csíkos barna kabátja és fekete bőrnadrágja van. Ági látni akar, belekapaszkodik, úgy próbálja eltolni onnan. – Mars innen! – morog valaki és taszigálni kezdenek hátrafelé.
A tömeg mögött állunk, kócosan és izzadtan. Ági izgatottan rám néz.
Átfogom a csuklóját és visszabaktatunk a térre. Egy padon ülünk. Biztos egy gyereklopó cigány volt, – súgja Ági, már kerekedik benne a mese. Nem válaszolok, újra süt a nap. Egy kis káposztalepke száll Ági szoknyájára, megfogja, szárnyai kis izzadt ujjaihoz tapadnak.
Később komolyan beborult s csöndesen hazamentünk. Én Lalihoz rohantam, gomboztunk estig.
Az esti asztal fölött most újra suhogott a délután. Ezer katona volt, vörös ruhában, trombitáltak, a lépcsőn gyereklopó cigány állt, vér folyt, egészen a padokig. A lámpa ingott.
– Hazudik! megint hazudik! – sikoltottam, másodszor már borzongva sikoltottam.
– Csönd! Egyetek és vége legyen már! Ági összedisznólkodod a terítőt! – csattan anya hangja. Ági behúzott nyakkal gyorsan kikanalazza a tejberizst, lemászik a székről és a sarokba ül. Babát öltöztet, de közben rám villan mérgesen a szeme. Eszünk. Ági hirtelen újra rám néz s kiabálni kezd, csak úgy sivít a hangja: te vagy a hazug! Nem én! Hazug, hazudós, hazudós! – Apa összerezzen. – Ha nem lesz csönd mindjárt!… Ha válaszolni mersz!
Megköszönöm a vacsorát, a dívány sarkába kuporodom, egy háborús novelláskönyvet olvasok hetek óta. Címlapján a behavazott fejfa körül hét katona áll fedetlen fejjel, a vállukon hó. Sírnak, de a könyvben vidám történet is akad s ezeket szeretem, a többi rémít. A katonák léghajónak nézik a felkelő teliholdat és rálőnek, – erről szól az egyik. Vidám tévedés a másik történet is. A mézet nyaló medve feje búbja kivillan a bokrok közül, kozák kucsmának vélik, körülkerítik a helyet, s mikor kiderül a tévedés, leülnek a fűre nevetni. A medve közben eltűnik. Ezt a históriát böngészem újra most, de nem tudok figyelni. Izgatottan lapozok át a véresebbek fölött, a Petőfimre gondolok egy pillanatra, de nem megyek érte. Ülök és valami motoszkál bennem, valami tisztázatlan szorongás.
Az asztal kopaszon áll már, a konyhában tányérok csörömpölnek, anya mosogat kinn. Ez a zaj hallatszik, apa lapozza néha az újságot, Ági szipog a babái fölött. S hallani vélem, hogy szalad a falon végig a zsinórban az áram, hallani vélem, hogy dong a körtében a fény. Erre figyelek.
Anya bejön a konyhából, ránéz apára, leveti a kötényét és elkezdi az esti rakodást. Az ágyazásnál segítenem kell. Összehajtogatom a porszagú csipkés takarót, szétosztom anyával a hűvös ágyneműt. A szoba képe megváltozik. Ági körülöttem botorkál, de rám se néz. Mutatja, hogy haragszik s várja a békítést. Hang nélkül térünk aludni. Nem dobáljuk a kispárnát sem, az esti mosdásnál sem fröcskölünk.
Fekszem a homályban, egy utcai lámpa kicsit bevilágít. A dívány rojtjait babrálom, mint mindig elalvás előtt. Nem nézek az ablak felé, a függönyök miatt. Már nem félek, de mégsem nézek arra.
Ilyenkor lép be szobánkba hangjaival az utca és az udvar. A szeszgyár sarkán villamos fordul be, csönget, a szemközti kocsma ajtaja nyílik, ének és zene hallik harsányan, majd hirtelen sikítással csönd lesz, mint mikor a hangraforgó lemezén középre fut a tű. Léptek hangzanak, autó csikordul. Az udvaron papucs csattog, kulcs csörög, kapu nyílik, kapu csukódik, járnak, járnak a lépcsőn és a folyosón. Ringatnak a hangok, rántanak rajtam egyet-egyet, emelnek és elborítanak. El-elkap az álom.
– Alszol? – hallom most Ági hangját és rögtön utána meleg lehelet ér, nedveset érzek a fülem mögött. Ági csókját.
– Gyere játszani! – súgja s én felülök. Kis kék ingében áll a dívány mellett, feje aránytalanul nagy a homályban, nem látom a szemét, de érzem, hogy kérlelve mosolyog.
– Mit játszunk? – hajolok felé. – Amit akarsz, – lélegzi engedékenyen.
A szoba közepére, az asztal mellé esik a legtöbb fény. Leülünk egymással szemben a földre és elkezdjük kirakni a délután szedett kavicsokat. Az egyik sort Ági rakja, a másikat én. Előveszem féltve őrzött gombjaimat is.
– Minden ötödik legyen egy gomb, – suttogom s Ági elégedetten pityeg.
– Négy kavics, egy gomb – boldogan számol, hozzányúlhat a gombokhoz, nagy megtiszteltetést érez. A sorok nyúlnak, csúszunk a padlón. Ági mögött egy szék áll, támlájára akasztva apa kabátja lóg. Hátrább ül egy kicsit, meglöki a széket, a szék felborul. A zuhanásra ijedten reccsen a másik szobában az ágy s az ágy fölött kigyúl a lámpa.
– Ő borította fel! – sikolt Ági rémülten, nem néz rám, csak felém mutat. Megsemmisülten állunk a szivárgó fényben, szemem előtt nagy és egyre nagyobbodó fehér karikák forognak. Anya is egyre növekszik, fekete szeme szúr. Kitölti az ajtó világos négyszögét, nehéz, fehér ingében olyan, mint egy haragos szobor.
– Te a fásládára mégy, – nyugtatja rajtam kicsit a tekintetét anya, – te pedig lefekszel, egy szisszenést se halljak! Holnap számolunk! – Ági nem mozdul, szemébe nagy gyöngyök gyűlnek lassan.
Hónom alá veszem a paplant és a párnát s kimegyek a konyhába. Ez a legsúlyosabb nyári büntetés. A nagy, kemény fásládán aludni az ételszagú konyhában, ahol folyton és félelmetesen szortyog a vízvezeték és svábbogarak is vannak. Ritkán fordul elő és reggelre mindig benn a díványon ébredek, apa vagy anya bevisz, mikor elalszom. De mégis rémes.
Felmászok a ládára, magam köré tekerem a paplant és a falnak fordulok. Egy foltot félve megérintek, nem szalad-é el. Inkább ijedt vagyok, mint dühös.
– Mars lefeküdni, – kiált odabent anya. – Nem! – hangzik Ági sírásba fulladó tiltakozása. Az ajtó nyílik s én a hátamra fordulok. Ági totyog ki mezítláb, fölfelé tartott fejjel a félig nyitott ajtón, párnáját és paplanát maga után húzza a földön. Hüppögve mászik fel mellém a ládára, apró nyögéssel feje alá gyűri a párnát, kis nedves orrát az oldalamhoz nyomja. Érzem a teste melegét.
Bent leoltják a villanyt.
– Összetartanak a gazok, – hallom félálomban a meghatott hangot.
– Össze, – vélem hallani nagysokára a halk feleletet is, de lehet, hogy ezt már csak álmodom.
Csütörtök. Négy napja jött meg anya N-ről, ott él tizenöt éve már. Hirtelen jött, váratlanul pénzhez jutott. Várom a pályaudvaron s mikor feltűnik a kocsi ajtajában, meghatva mondom magamnak, hogy milyen szép még. Öt éve nem láttam, semmit sem öregedett. Negyvenhét-negyvennyolc lehet már, – villan át rajtam. Összecsókolódzunk. Egy férfi száll le mögötte, leteszi anya kézitáskáját, összeüti a bokáját, kezet csókol.
– Íme, a fiam, – tart maga előtt kinyújtott karral anya, s könnyein át a férfire mosolyog. Nem is hiszem el, – emeli felém kalapját az útitárs. Mogorván bólintok, féltékeny vagyok, mint gyerekkoromban.
– Te, hogy ez az ember mit hazudott össze nekem N-től Pestig, – meséli nevetve anya a villamoson.
– Nem kell mindenkivel szóba állni, – mondom tréfás szigorral. – De tanár úr kérem, – s apró mozdulattal meghajlik, egyik lábát a másik mögé húzza s megbillenti a térdét, – ne tessék haragudni, – s hunyorít. Nevetek. A másik pályaudvarra érünk, anya tovább utazik V-re, a bátyjához, Eduárdhoz. – Még e héten kijövök, – kiáltom a guruló vonat után.
Radnóti Miklós: Ikrek hava, Magvető Kiadó, 2020
Forrás: Radnóti Miklós: Napló / Ikrek hava,MEK.OSZK
