Sir Laurence Olivier, a klasszikusan képzett és fenségesen jóképű angol színházi veterán az 1940-es években a nagy képernyőn is átadta Shakespeare iránti szenvedélyét.
„Őszintén megvallom, én magam sem tudom biztosan, mikor játszom és mikor nem, vagy hogy nyíltabban fogalmazzak: mikor hazudok és mikor nem. Mert mi a színjátszás, ha nem hazugság, és mi a jó színjátszás, ha nem meggyőző hazugság?” (Laurence Olivier: Egy színész vallomásai)
Sir Laurence Olivier, minden idők egyik legkiválóbb Shakespeare-színésze, filmművész és rendező szerényen, tárgyilagosan, közvetlen hangon, sok-sok humorral és öniróniával vallott magáról. „Larry”, egy szegény vidéki lelkész fia, tizenöt éves korában lépett először színpadra – mindjárt a stratfordi Shakespeare Emlékszínházban –, hogy aztán meredeken felívelő, ragyogó pályát fusson be, s az Old Vic nagy hírű társulatával Sydneytől Moszkváig, Londontól New Yorkig, filmjeivel pedig (mint azok rendezője, főszereplője, vagy éppen mindkettő) világszerte osztatlan sikert arasson.
Olivier hatvan évig tartó karrierje során mindössze öt filmet rendezett, ám ebből három Shakespeare-adaptáció volt. Izgalmas rendezői debütálása, az V. Henrik 1944-ben lenyűgözte a közönséget lenyűgözte egyrészt élénk színvilágával, másrészt és bemutatott csatajelenetekkel. a történetben V. Henrik, Anglia ifjú királya elhatározza, hogy megszerzi magának a francia trónt. Fel is vonul nagy haddal, de aztán a gondviselés másképp dönt.
Második rendezésében, William Shakespeare klasszikus történetének leghíresebb adaptációjában, a Hamlet-ben Laurence Olivier világirodalom talán legnagyobb főszereplője lett, ő alakítja a dán királyfit, aki apja szellemének bosszút esküszik gyilkosa, vagyis apja testvére és anyja új férje ellen. A Hamlet, amely, noha nem Hollywoodban készült diadalmaskodott a film fővárosában, 1948-ban elnyerte a Legjobb film kategória díját.
És nem feledkezhetünk meg a legendás III. Richárd-ról sem, amelyben sokak szerint Olivier a legerőteljesebb előadást nyújtotta. Kevés olyan ikonikus figura van a film- és színháztörténetben, mint III. Richárd, amelynek az első nyomtatott kiadása 1597-ben jelent meg, Olivier pedig 1955-ben dolgozta fel – nemcsak a címszerepet, de a rendezést és a produceri feladatokat is magára vállalta. Dramaturgiája hű maradt az eredeti szöveghez, mégis nyitott lett a mozi vizuális lehetőségei felé.
