„S e rövid név, értelme tárva, / tudjátok mégis, mit jelent? / Egész világot, önkörében, / mely zártan, szuverén kereng.” 140 éve, 1883. november 26-án született Szekszárdon Babits Mihály költő, műfordító, akadémikus, a Nyugat első nemzedékének egyik legnagyobb alkotója.
Babits Mihály 1883. november 26-án született Szekszárdon. A budapesti egyetem magyar-francia szakára iratkozott be, de a franciát hamar a latinnal cserélte fel. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanult, érdeklődött a modern külföldi irodalom iránt, rendkívüli műveltsége fogalomnak számított kortársai körében. Egyetemi évei alatt kötött életre szóló barátságot Juhász Gyulával, Kosztolányi Dezsővel és Oláh Gáborral. Végzése után vidéken tanított, 1911-ben került fel Újpestre gimnáziumi tanárnak.
1902-től megjelenő verseire és műfordításaira figyelt fel Ignotus, így a Nyugat 1908-as indulásától munkatársa, 1916-tól szerkesztője, majd főszerkesztője volt a folyóiratnak.
Első korszakára az antik kultúra hatása jellemző, már ekkor is, miként minden további művében, a formai igényesség volt az alapvonása.
Szemléletének konzervatív vonásai főként a kultúra értékeinek őrzésére vonatkoztak.
1911-ben fogott bele legnagyobb műfordítói munkájába, Dante Isteni Színjátékát ültette át magyarra. Jelentős műfordítása még Shakespeare-től A vihar, Szophoklész Oedipus királya és az Erato című gyűjtemény. Szabó Lőrinc és Tóth Árpád társaságában egyik fordítója volt Charles Baudelaire A romlás virágai (1857) című kötetének.
A tízes évek közepén az egyébként zárkózott költő egyre inkább a társadalmi kérdések felé fordult. A világháború kitörése után pacifista nézetei miatt felfüggesztették tanári állásából. Lelkesen támogatta az őszirózsás forradalmat, a proletárdiktatúra idején a budapesti tudományegyetemen tanított, ezért később megfosztották tanszékétől és a nyugdíjat is megvonták.
BABITS MIHÁLY: NÉVJEGYEMRE
A név, mely áll e kis papíron,
kimondva szó, mely száll tova.
Lehellet és üres jel annak,
ki nem hallotta még soha!
S e rövid név, értelme tárva,
tudjátok mégis, mit jelent?
Egész világot, önkörében,
mely zártan, szuverén kereng.
S nem kisebb, mint a ti világtok,
mely földből s csillagokból áll:
két vége van minden világnak
a születés meg a halál.
Nem kisebb, semmit, sőt az ég s föld
között valókkal még nagyobb;
s mindenképp más a tieteknél:
én nektek idegen vagyok.
S világom tág, de idegennek
belé a bemenet tilos:
jaj, mért egy örök idegennek
jelzé nevét e papiros?
1919-ben, Ady Endre halála után viharos és szerelmi kapcsolatba került az ifjú özveggyel, Boncza Bertával keveredett viharos szerelmi kapcsolatba, amelynek egy év után szakítás lett a vége.
Babits Mihály tanítványává, barátjává, lakótársává fogadta Szabó Lőrincet, a rendkívül tehetséges fiatalembert. Szoros kapcsolatuk akkor vált hűvösebbé, amikor Babits 1921-ben feleségül vette Tanner Ilonát, aki korábban Szabó Lőrinc menyasszonya volt. A Török Sophie néven ismertté váló költőnővel gyermekük nem született, Sophie öccsének kislányát fogadták örökbe.
1927-ben jelent meg legjelentősebb regénye, az önéletrajzi ihletésű Halálfiai című családregény. Irodalmi tekintélye egyre nőtt: tagjává választotta a Kisfaludy Társaság, majd a Baumgarten alapítvány kurátora lett, s döntő szava volt abban, hogy kik kapják a Baumgarten-díjat. Az irodalomtörténészeknek kedvelt témája, hogy miért nem kapott József Attila Baumgarten-díjat.
Lapszerkesztőként szívesen adott helyet a népi költők és a fiatalok műveinek, de idegenkedett a szocialistáktól és a nyílt, egyértelmű politizálástól. Ez befolyásolta véleményét József Attiláról: noha tehetségét elismerte, viszonyuk nemzedéki, esztétikai ellentétek miatt megromlott. József Attila bírálatban, versben is támadta Babitsot, majd több versben is bocsánatot kért tőle, ahogy 1933-ban írta: „Magad emésztő, szikár alak! / Én megbántottalak”. 1935-ben pedig szerencsétlen időpontban, a kuratórium döntése előtti napokban jelent meg Babits Mihálynak ajánlott verse (Én nem tudtam). Hasonlóan ellentétekkel tarkított volt a kapcsolata az ifjú Radnóti Miklóssal, aki ugyancsak fájlalta, hogy Babits nem figyel rá és nem értékeli kellőképpen a költészetét.
1931. szilveszter éjjele Németh László író lakásán. Babits Mihály, Török Sophie, Németh Lászlóné, Farkas Zoltánné, Erdélyi József, Németh László és Illyés Gyula.
BABITS MIHÁLY: JÓNÁS IMÁJA
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Nemes Nagy Ágnes írja, hogy Babits észrevette, amit más, „naivabb lelkek nem vesznek észre, az általános és a sajátosan művészi kommunikáció nehézségeit. És miért vette észre? Mert ha valaki, ő volt az első a magyar irodalomban, aki ki akart lépni az első személyből, aki más tudatokkal, tényekkel akart tárgyiasan azonosulni”.
„Itt (György Oszkár szerzői estje) hallottam Babits Mihály előadását Vörösmartyról. Ennek szövege azóta sokszor megjelent, de megvallom, amíg az előadást hallgattam, alig figyeltem a mondanivalóra. Babitsra kellett figyelni. Akkor már emberfeletti küzdelmet vívott azért, hogy közönség előtt beszélhessen. A mesterséges gége minden hangjának fémes csengést adott, amikor beszívta a levegőt, befogta a csövet, úgy beszelt. Döbbenetes volt. Első pillanattól kezdve bámultam önfeláldozását: még így, megnyomorítva is beszélni akart! Másrészt annyira féltettem, hogy baj éri, nem tudja végigmondani ezért elejétől végéig vele lélegzettem, csak azon szurkoltam, hogy elmondhassa, amit akar. Egész életemre szóló példaadás volt ez az előadás, nem tartalmánál, hanem a szellem az akaraterő diadalánál fogva. Úgy éreztem, nem tudnám utána csinálni, amit ő tett, messze meghaladja az én erőmet, pedig én is azt a célt akarom megközelíteni, amit neki elérni is sikerült.” (Lengyel Dénes: Emlékezések 1914-1947)
1937 áprilisában daganat okozta gégeszűkületet állapítottak meg nála, állapota a műtét után csak átmenetileg javult. A fenyegető háború és súlyosbodó betegsége arra késztette, hogy kilépett elefántcsonttornyából és hitet tegyen: az 1940-ben megjelent bibliai témájú, jelképes elbeszélő költeménye, a Jónás könyve emberi és művészi fejlődésének összefoglalása. 1941 márciusában még megtartotta akadémiai székfoglalóját, de ezután szinte teljesen beszédképtelen lett, 1941. augusztus 4-ére virradó éjjel halt meg.
„Már nagyon beteg volt, mikor ezt a művét (Oedipus) korrigálta. Csak csodálattal és hitetlenkedő ámulattal lehet beszélni arról az emberfeletti akaraterőről, arról a megfeszített szorgalomról és az igazi kultúra iránt érzett határtalan szeretetről, amely benne lobogott. Ez a tűz emésztette el a testét. Emlékszem, milyen látasan, kigyúlva dolgozott egy-egy morfiuminjekció után, mikor kevéske időre elhagyták a kínok és a szenvedések. Szinte a legutolsó pillanatig kezében tartotta a tollat és szolgálta az írást, élete értelmét. Betegségtől elkínzott pergamen színű arccal ült az ágyban, a feltámasztott párnák között, és így javítgatta a kéziratot. Tudom, hogy különösen a második részét szerette, az Oedipus Kolonosban címűt. Ez nőtt közel a szívéhez, úgy babusgatta és dédelgette a mondatait, mint anya a gyermekét. Ekkor már érezhette, hogy nincs menekülés a halál elől, le kell számolnia mindennel, ami az élethez fűzi, és eléri őt is a haláltusa, a test elmúlás előtti fájdalma és gyötrelme, mint Oedipust.” (Török Sophie: „most én vagyok hang helyetted…”)
Babits költészetében az antik világ képeitől a középkoron át a modern világig jut el, egyike a legképgazdagabb költőknek.
Szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed, jelentősek tanulmányai, esszéi, irodalomtörténeti munkái is. Vallásos katolikus volt, vágyott a hitre, amely egyet jelentett nála a humanizmussal.
