Anne Brontë: Agnes Grey

„Erély, töretlen buzgalom, fáradhatatlan kitartás, szüntelen gondoskodás: éppen ezekre a jó tulajdonságaimra voltam büszke; éppen ezek révén reméltem legyőzni minden nehézséget s végül elérni a teljes sikert. Szerettem volna igazolni magamat, de a hangom elcsuklott…”

Anne Brontë híres nővéreihez, Charlotte-hoz és Emilyhez hasonlóan szintén megírta a maga nevelőnő-regényét, amely önéletrajzi ihletésű írásnak is tekinthető, hiszen az írónő szintén papcsaládból származott, széleskörű műveltségre tett szert és több helyen is dolgozott nevelőnőként, akárcsak regényének főhőse.

Mindkettejük életét megnehezítették munkaadóik, nem is beszélve a neveletlen és sokszor nevelhetetlen gyerekekről. A műből azonban kitűnik „a boldogság ígéretének” vágya, Agnes élete ugyanis idővel más, kedvezőbb fordulatot vesz, mint a tragikus sorsú írónőé.

Agnes két családnál is dolgozik, előbb Bloomfieldéknél, majd Murrayéknél. Bloomfieldék elkényeztetettek és rosszcsont gyermekeinek viselkedéséért a szülők Agnest okolják anélkül, hogy engedélyt adnának a nevelőnőnek, hogy megfelelően fegyelmezze őket. A Murray család két kamaszkorú leányával se sokkal könnyebb a dolga. Rosalie-t sokkal inkább a bálok, a ruhák és a kacérkodás, valamint a minél gazdagabb és előkelőbb férfiak meghódítása érdekli, mint azok az erkölcsi nézetek, melyeket Agnes mindenáron belé akar verni. Matildát viszont hidegen hagyja a hölgyektől elvárt viselkedés, és legszívesebben a lovakkal és a kutyákkal tölti idejét. A gazdagok sekélyessége és nemtörődömsége taszítja Agnest, de itt-tartózkodása örömet is hoz: megismerkedik az új segédlelkésszel, Edward Westonnal, akihez vonzódni kezd, ám a köztük kialakuló kapcsolatot kezdetben számos tényező nehezíti…

Az írónő könnyű, világos stílusa, derűs, higgadt életszemlélete, finom érzelmessége átsüt minden során, és maradandó olvasmányélménnyé avatja az ironikus pszichológiájú és társadalomkritikájú regényt.

Első fejezet

A PAPLAK

Minden igaz történetnek van valami tanulsága, ámbár némelyikben nehéz meglelni e kincset, s ha megleljük is, gyakran oly csekélynek bizonyul, hogy a száraz, összezsugorodott bél nem kárpótol bennünket a dió feltörésének fáradságos munkájáért. Hogy az én történetemmel is ez lesz-e a helyzet, nem én vagyok hivatva eldönteni. Néha úgy gondolom, talán hasznára válik majd egyeseknek, másokat pedig elszórakoztat – de hát ítéljen a világ. Ismeretlenségemnek, az azóta eltelt számos esztendőnek és a kitalált neveknek védőpajzsa mögé bújva merészen belevágok, és őszintén a nyilvánosság elé tárom azt, amit négyszemközt kebelbarátném előtt sem fednék fel.

Édesapám lelkész volt Észak-Angliában, olyan ember, akit méltán tisztelt minden ismerőse; ifjúkorában kényelmesen megélt munkája és kicsiny birtoka jövedelméből. Édesanyám, aki családja kifejezett óhaja ellenére ment hozzá feleségül, nemeskisasszony volt – erős és független lélek. Hiába riogatták azzal, hogy egy ágrólszakadt lelkész nejeként le kell majd mondania hintajáról, szobalányáról és mindama kellemetességről és fényűzésről, amik a jómóddal járnak s amik az ő életének természetes tartozékai. A hintó és a szobalány bizony nem megvetendő dolog, mondta; de, hála az Égnek, van őneki erős keze és lába, ellehet hát e kényelem nélkül is. Az előkelő ház, a tágas park bizony ritka kincs; de ő inkább kíván élni egy viskóban Richard Grey oldalán, mint bárki mással palotában.

Látva, hogy ezekkel az érvekkel semmire sem megy, apja végre is tudtára adta a szerelmeseknek: ám keljenek egybe, ha nekik úgy tetszik, de a leánya az örökségből egy garassal sem fog részesülni. Arra számított, hogy ez majd lehűti vonzalmuk hevét; azonban csalódnia kellett. Édesapám bölcsen tudta, milyen nagy kincs, sőt valóságos vagyon édesanyám önmagában is; ha tehát úgy dönt, hogy szerény otthonának éke lesz, ő bárminő feltételek mellett örömmel elfogadja; édesanyám pedig inkább a két kezét ledolgozta volna, hogysem elválasszák attól, akit szeret, akinek boldogságán munkálkodni kedves kötelessége lesz, s akivel lélekben már amúgy is egyek. Örökrésze így azután bölcsebb nővére erszényébe vándorolt, aki egy nábobhoz ment feleségül; ő pedig, ismerősei részvétteljes csodálkozására, beköltözött az isten háta mögötti, egyszerű falusi paplakba az …-i dombok közt. És, noha anyám erős, határozott lelkű teremtés volt, apám pedig eléggé szeszélyes természetű, egész Angliában nem lehetett volna náluk boldogabb párt találni.

Hat gyermekük közül csak Mary nővérem és én éltük túl a csecsemő- és kisgyermekkorral együtt járó veszélyeket. Öt-hat évvel fiatalabb lévén, én voltam a „kicsi”, a család dédelgetett kedvence: apám, anyám és nővérem szinte összeesküdtek, hogy elrontsanak – nem oktalan engedékenységgel, amelynek csökönyösség és rossz természet az eredménye, hanem túlzott kedvességgel és szeretettel, aminek következtében gyámoltalan és önállótlan lettem – alkalmatlan arra, hogy a gondokkal és megpróbáltatásokkal szembenézzek.

Mary és én a legszigorúbb elzártságban nevelkedtünk. Anyám, művelt, sok mindenhez értő és szorgalmas asszony lévén, maga vette kezébe oktatásunkat, kivéve a latin nyelvet – amelyre apánk tanított bennünket -, úgyhogy iskolába sohasem jártunk; és, mivel azon a vidéken úri társaság nemigen akadt, kapcsolatunk a külvilággal mindössze néhány szertartásos teadélutánra szorítkozott, amelyen vendégül láttuk a tehetősebb környékbeli parasztokat és iparosokat (nehogy ránk süssék a bélyeget, miszerint nem óhajtunk elegyedni szomszédainkkal), meg az atyai nagyapámnál tett évenkénti látogatásra; de ott is csak nagyapámmal, drága nagyanyámmal, hajadon nagynénénkkel s két-három idősebb hölggyel meg úrral volt alkalmunk találkozni. Anyánk néha előadott szórakoztatásunkra egy-egy történetet vagy adomát a fiatalkorából, amelyek – miközben nagyon jól mulattunk rajtuk – bennem legalábbis gyakran titkos vágyat ébresztettek arra, hogy egy kicsikét többet lássak a világból.

Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon boldog lehetett lánykorában; látni azonban sohasem láttam rajta, hogy sajnálná az eltűnt időket. Apámat, akinek sohasem volt különösebben derűs vagy vidám a természete, sokszor gyötörte – oktalanul – a gondolat, hogy drága felesége mennyi mindent feláldozott érte; s örökké akörül forgott az esze, miképpen növelhetné meg csekély vagyonát anyánk és a mi kedvünkért. Hiába nyugtatgatta anyám, hogy ő mindennel meg van elégedve, s hogy amennyiben sikerülne egy kevéske pénzt félretennie a gyermekek számára, mindnyájan bőségben élhetnénk mind a jelenben, mind a jövőben; a takarékoskodás azonban nem volt apám erőssége. Adósságba nem verte magát (erre anyámnak gondja volt), de a pénzt mindig elköltötte: szeretett kényelmes házban élni, szerette, ha felesége és lányai jól öltöznek s nem látnak hiányt semmiben; azonkívül irgalmas szívű lévén, tehetsége szerint adakozott a szegényeknek; sőt, gyakran tehetségén felül is.

Végül egyik jó barátja előállt egy ötlettel, hogy hogyan kétszerezhetné meg egy csapásra vagyonát, s utána hogyan sokszorozhatná meg szinte a végtelenségig. Ez a jó barát kereskedő volt, vállalkozó kedvű s tehetséges ember, akit csupán a tőke hiánya akadályozott tevékenysége folytatásában; nagylelkűen felajánlotta apámnak, hogy busás haszonhoz juttatja, ha kölcsönad neki annyi pénzt, amennyit csak elő tud teremteni; határozottan ígérheti, mondta, hogy minden egyes pennyje meg fog fiadzani. Apám sebbel-lobbal el is adta a kis birtokot, és egész árát a barátságos kereskedő markába tette, aki tüstént a rakomány után látott, hogy mielőbb tengerre szállhasson.

A fényes kilátások felderítették apámat és minket is. Immár egyetlen bevételi forrásunk, a lelkészi javadalom ugyan szűkös volt, de apám úgy vélte, megélhetésünkben nem kell csupán arra hagyatkoznunk; így azután, mivel hitelbe vásároltunk Jacksonnál, Smithnél és Hobsonnál, még kényelmesebben is éltünk, mint azelőtt; anyám ugyan hangoztatta, hogy jobb volna, ha addig nyújtóznánk, ameddig a takarónk ér, mivel reményeink a meggazdagodásra eléggé bizonytalanok; hozzátette, hogy ha apám rábízná a pénzügyek intézését, sohasem kellene hiányt látnia semmiben; apám azonban ez egyszer hajthatatlannak bizonyult.

Micsoda boldog órákat töltöttünk el Maryvel a kandalló mellett kézimunkázva, vagy a hanga borította dombok közt barangolva, vagy a szomorúfűz (kertünk egyetlen tekintélyes fája) alatt lustálkodva, miközben az eljövendő boldogságról beszélgettünk, arról, hogy mit fogunk csinálni, mi mindent fogunk megnézni, mi mindenünk lesz majd akkor; pedig légvárainkat pusztán a derék kalmár spekulációiból beáramló majdani gazdagság ígéretére alapozhattuk. Apánk e téren semmivel sem volt jobb nálunk; csakhogy ő úgy tett, mintha a dolgot nem is venné komolyan; vérmes reményeit tréfálkozásba és játékos elménckedésbe burkolta, amit mindig szerfölött kellemesnek és szellemesnek találtam. Anyám örült neki, és kacagott, hogy ilyen boldognak és reménykedőnek látja; de egyszer, amint apám éppen kiment a szobából, fél füllel meghallottam a suttogását: – Adja az Úr, hogy ne kelljen csalódnia! Nem tudom, hogyan viselné el.

Pedig csalódnia kellett, méghozzá keservesen. Villámcsapásként ért bennünket a hír, hogy a hajó vagyonunkkal együtt elsüllyedt, legénységének nagy része és a boldogtalan kalmár is odaveszett. Rettenetesen sajnáltam őt, sajnáltam összedőlt légvárainkat is; de az ifjúság sok mindent kibír – hamarosan magamhoz tértem a megrázkódtatásból.

Noha a gazdagság csábítónak tűnt, tapasztalatlanságomban a szegénység rémségei sem ijesztettek. Az igazat megvallva, még lelkesítőnek is találtam a gondolatot, hogy mostantól szűkölködnünk kell és csak magunkra hagyatkozhatunk. Csupán annyit kívántam, hogy papa, mama és Mary is hasonló fényben szemlélje a dolgokat; akkor aztán ahelyett, hogy a múltbeli csapásokon siránkoznánk, lelkesen hozzáláthatnánk, hogy következményeiket kiküszöböljük; minél nagyobbak a nehézségek, minél keservesebb az ínségünk, annál derűsebben kell elviselnünk az utóbbit, és annál elszántabban megküzdenünk az előbbiekkel.

Mary nem jajveszékelt, de örökké a balszerencsénken tépelődött, és elkeseredett állapotából semminő erőfeszítéssel nem tudtam kiráncigálni. Nem tudtam rávenni, hogy a dolgot a napfényes oldaláról nézze: sőt olyannyira féltem attól, hogy gyermeki részvétlenséggel vagy ostoba érzéketlenséggel vádolnának meg, hogy lelkesült gondolataimat sorra eltitkoltam, tudván, hogy semmire sem becsülnék őket.

Anyám mással sem törődött, csak apám vigasztalásával, adósságaink törlesztésével és kiadásaink csökkentésével, apámat azonban mélységesen lesújtotta a katasztrófa: egészsége, ereje, szelleme belerokkant a csapásba, és ki sem gyógyult belőle soha többé. Anyám hiába próbálta felvidítani, hiába hivatkozott hitére, bátorságára, iránta és irántunk érzett szeretetére. Éppen ez a szeretet okozta neki a legnagyobb kínokat: a mi kedvünkért akarta oly buzgón megnövelni vagyonát – a mi érdekünk adott szárnyakat reményeinek, s az keserítette el oly nagyon jelenlegi balsorsában. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért nem hallgatott anyám szavára; akkor legalább adósságba nem kellett volna keverednünk; szemrehányásokat tett magának, amiért megfosztotta feleségét előkelő, könnyű és kényelmes életétől, és a szegénység keserveit és gondjait zúdította rá. Féregként rágta lelkét a gondolat, hogy ez a nagyszerű, művelt asszony, akit valaha úgy csodáltak és úgy körülrajongtak, most csupán küszködő háziasszony, akinek sohasem pihenhet meg sem a feje, sem a keze a családi gondok közepette. Az, hogy anyám szívesen végezte tennivalóit, hogy derűs lélekkel viselte el a megpróbáltatásokat, s hogy jóságában a legkisebb szemrehányást sem tette neki, csak még jobban megnövelte e zseniális önkínzó keserveit. Így azután a lélek megtámadta a testet, szétzilálta az idegrendszert, az idegek pedig további gyötrelmeket okoztak a léleknek, míg végül egészségi állapota komolyan megrendült; és egyikünk sem tudta meggyőzni róla, hogy ügyeinek állása feleannyira sem sötét és reménytelen, mint ahogy beteges képzelete látja.

Hasznos kis bricskánkat eladtuk, és megváltunk erős, jól táplált póni lovunktól, öreg kedvencünktől is, noha valamikor szilárdan megfogadtuk, hogy békében fejezi majd be életét, és nem adjuk ki a kezünk közül; a kis kocsiszínt és az istállót bérbe adtuk; a szolgagyereket és két cselédlányunk közül az ügyesebbiket (vagyis a drágábbikat) elbocsátottuk. Ruháinkat kifordítottuk, foltozgattuk, amíg csak a tisztesség engedte; étkezésünk, amely mindig is mértékletes volt, példátlanul leegyszerűsödött – kivéve apám kedvenc fogásait; a szénnel és a gyertyával fájdalmasan takarékoskodni kezdtünk – két gyertya helyett csak egyet használtunk, s azt is nagyon ritkán; ügyeltünk, hogy a szén ne égjen el hamar a kandalló félig üres rostélyán, különösen amikor apám az egyházközséget járta vagy a betegség az ágyhoz szegezte – ilyenkor lábunkat a rostély szélére téve össze-összekapargattuk a haldokló parázsszemeket, és legföljebb egy kis szénport vagy törmeléket öntöttünk rájuk, hogy ki ne aludjanak egészen. A szőnyegeket, amelyek idő jártával igen megkoptak, még többet varrogattuk és foltozgattuk, mint ruháinkat. Hogy a kertész bérét megtakarítsuk, Mary és én vállaltuk, hogy rendben tartjuk a kertet; a főzés és a házimunka az immár egyetlen cselédlányon kívül anyámra és nővéremre maradt, akiknek néha én is segítettem: nem sokat, mert noha a magam szemében már felnőtt nő voltam, az övékben még csak gyermek; anyám, mint a tevékeny, mindenhez értő asszonyok általában, nem volt nagyon tevékeny leánygyermekekkel megáldva – mivel ő maga olyan ügyes és szorgalmas volt, sohasem kényszerült a dolgokat helyettesre bízni, sőt ellenkezőleg, inkább mások helyett is ő gondolkodott és cselekedett; bármiről is lett légyen szó, nem tudta elképzelni, hogy valaki éppolyan jól meg tudná csinálni, mint ő; így azután ha felajánlottam a segítségemet, többnyire ilyen válaszokat kaptam: – Nem, drágám, te ehhez nem értesz. Menj inkább, és segíts a nővérednek, vagy mondd meg neki, hogy vigyen el sétálni… mondd meg neki, hogy nem szabad örökké a négy fal közt üldögélnie… nem csoda, hogy olyan sovány és rosszkedvű szegény.

– Mary, mama azt mondta, hogy segítsek neked; vagy beszéljelek rá, hogy vigyél el sétálni; nem csoda, hogy ilyen sovány és rosszkedvű vagy, ha örökké a négy fal közt üldögélsz.

– Segíteni nem tudsz, Agnes; sétálni pedig nem mehetek veled… nagyon sok a dolgom.

– Akkor hadd segítsek.

– Hidd el, hogy nem tudsz segíteni, szívem. Menj inkább zongorázni, vagy játssz a cicával.

Varrnivaló mindig akadt a háznál; de engem a legegyszerűbb ruha kiszabására sem tanítottak meg, úgyhogy a szegésen és elvarráson kívül alig értettem ilyesmihez: anyám és nővérem ugyanis szilárdan állították, hogy sokkal könnyebb a dolguk, ha ők maguk végzik el a munkát, mint ha nekem elő kell készíteniük; azonkívül jobban örültek neki, ha tanultam vagy elszórakoztam valamivel – akkor is ráérek öreg matrónaként a munka fölött görnyedni, mondták, amikor majd kedves kiscicámból nagy, vén kandúr lesz. Ilyen körülmények között, noha használni alig használtam többet, mint a kiscica, lustaságomra volt némi mentség.

Megpróbáltatásaink közepette mindössze egyszer hallottam anyámat a pénz hiánya miatt panaszkodni. Már közeledett a nyár, amikor így szólt Maryhez és hozzám: – Milyen jó lenne, ha apátok valami fürdőhelyen tölthetne néhány hetet! A tengeri levegő és a környezetváltozás biztosan javára válna. De hát, látjátok… nincs pénzünk – tette hozzá sóhajtva. Mindketten nagyon szerettük volna megvalósítani a tervet, és szomorkodtunk, hogy nem lehet. – Ne szomorkodjatok – mondta anyánk -, annak semmi értelme. Valamit azért tehetnénk az ügy érdekében. Mary, te olyan jól tudsz rajzolni. Készíthetnél még néhány pompás rajzot, bekereteznénk, és a vízfestményeiddel együtt eladnánk egy jószívű képkereskedőnek, aki kellőképpen meg tudja becsülni őket.

– Mama, én boldogan megteszem, ha szerinted tényleg el lehetne adni őket, akármennyiért is.

– Érdemes megpróbálni, drágám; te csak készítsd el a rajzokat, én majd keresek rájuk vevőt.

– Bárcsak én is tehetnék valamit! – vetettem közbe.

– Te, Agnes?! Vagy ki tudja; te is elég szépen rajzolsz. Ha valami egyszerűbb témát választasz, bizonyára tudnál olyasmit produkálni, amit büszkén közszemlére tehetnénk.

– Énnekem más tervem van, mama. Már régóta megvan, csak nem mertem vele előhozakodni.

– Csak nem? Hát halljuk, mi az.

– Nevelőnő szeretnék lenni.

Anyám meglepődve felkiáltott, majd elnevette magát. Nővérem elejtette kézimunkáját, amin éppen dolgozott, és döbbenten így szólt: – Te nevelőnő, Agnes? Miket ki nem találsz!

– Én nem látok ebben semmi rendkívülit. Nagylányokat persze nem tudnék tanítani, de kicsiket igen. Annyira szeretném! Úgy szeretem a gyerekeket! Ugye beleegyezel, mama?

– De hát, szívem, te még magadra sem tudsz igazán gondot viselni; a kisebb gyermekek neveléséhez pedig több tudásra és tapasztalatra van szükség, mint a nagyobbakéhoz.

– Elmúltam tizennyolc éves, mama, és igenis tudok gondot viselni magamra és másokra is. A tudásomról és a tehetségemről pedig fogalmad sem lehet, hiszen még sohasem tetted próbára.

– Gondold csak el – mondta Mary -, mihez kezdenél egy idegenekkel teli házban, ha se a mama, se én nem lennénk melletted… egy csomó gyerekkel, akikre gondot kéne viselned, tanácsért pedig nem fordulhatnál senkihez! Hiszen még öltözködni sem tudnál rendesen.

– Mivel mindig azt tettem, amit mondtatok, most azt hiszitek, hogy nincs önálló ítélőképességem; csak annyit kérek, hogy tegyetek próbára… aztán majd meglátjuk.

Abban a pillanatban belépett apám, és elmagyaráztuk neki, miről is van szó.

– Micsoda? Hogy az én kis Agnesemből nevelőnő legyen! – kiáltott fel, és rosszkedve ellenére elnevette magát.

– Igen, papa, és kérlek, ne is emelj kifogásokat; nagyon szeretnék nevelőnő lenni, és biztos vagyok benne, hogy remekül boldogulnék.

– De hát hová lennénk mi nélküled, drágaságom? – Könny csillogott a szemében, amikor hozzátette: – Nem, nem! Idáig azért még nem süllyedtünk balsorsunkban.

– Persze hogy nem! – mondta anyám. – Semmi szükség efféle lépésre; különben is csak gyermeki szeszély. Csend legyen, te rossz leány! Hiába akarsz mindenáron itt hagyni bennünket, tudod jól, hogy mi sosem eresztenénk el.

Aznapra és még sok-sok napra elhallgattattak, de kedves tervemről nem mondtam le egészen. Mary fogta a rajzeszközeit, és serényen munkához látott. Én is elővettem az enyémeket, de rajzolás közben máson járt az eszem. Milyen nagyszerű is volna nevelőnőnek lenni! Kilépni a világba; új életet kezdeni; végre önállónak lenni; kiaknázni feltáratlan képességeimet; próbára tenni ismeretlen erőimet; ellátni magamat, és apámnak, anyámnak meg nővéremnek is segíteni s felmenteni őket ruházásom és ellátásom gondjai alól; megmutatni apámnak, hogy a kis Agnes mire képes; meggyőzni mamát és Maryt arról, hogy nem vagyok az a tehetetlen, nemtörődöm teremtés, akinek hisznek. Arról nem is beszélve, hogy milyen csodálatos lenne gyermekek gondozásával és nevelésével foglalkozni! Bármit mondtak is enyéim, én úgy éreztem, képes vagyok e feladatra: tisztán emlékeztem rá, miféle gondolatok is forogtak a fejemben gyermekségem idején, és úgy véltem, ez biztosabb útmutató a legérettebb felnőtt tanácsainál is. Csupán a gyermekkoromat kell felidéznem, és azonnal elnyerhetem kis tanítványaim bizalmát és szeretetét; tudni fogom, hogyan kell felkelteni a bűnbánatot a vétkezőben; hogyan kell bátorítani a félénket, vigasztalni a kesergőt; hogyan kell az Erény gyakorlását könnyűvé, a Tudást kívánatossá, a Vallást széppé és érthetővé tenni.

………………………… Minő öröm
 Az ifjú elmét szárnyalásra bírni! [1]

Gondozni a zsenge növényt, és naponta látni, hogyan bontogatja szirmait!

Mivel ilyen sok szempont csábított, elhatároztam, hogy kitartok; de attól félve, hogy anyámat megharagítom, apámat pedig megbántom érzéseiben, napokig nem hozakodtam elő a tárggyal. Végül anyámnak négyszemközt újra megemlítettem, és némi nehézséggel rábírtam, hogy ígérje meg: támogatni fog erőfeszítéseimben. Ezután apám kelletlen beleegyezését csikartuk ki, s noha Mary még mindig helytelenítve sóhajtozott, az én drága, kedves édesanyám elkezdett nekem állást keresni. Írt apám rokonainak, és átböngészte az újsághirdetéseket – a maga rokonaival már rég megszakított minden kapcsolatot; házasságkötése óta legfeljebb formális levélváltásra került sor köztük néha; ilyen természetű dologban eszébe sem jutott volna a segítségüket kérni. De szüleim oly régóta és oly tökéletesen elzárkóztak a világtól, hogy számos hétnek kellett eltelnie, mire megfelelő állást tudtak szerezni számomra. Végül nagy örömömre eldőlt, hogy gondjaimba vehetem egy bizonyos Bloomfieldné csemetéit, akit az én kedves Grey néném leánykora óta ismert és nagyon derék asszonynak tartott. Férje, nyugalomba vonult kereskedő, elég nagy vagyonra tett szert, de huszonöt fontnál többet nem hajlandó fizetni gyermekei nevelőnőjének. Én örömmel elfogadtam ezt az ajánlatot is, noha szüleim úgy vélték, jobb volna, ha visszautasítanám.

Néhány hetet azonban rá kellett szánni az előkészületekre. Milyen hosszúnak és unalmasnak láttam én ezeket a heteket! Azért persze boldog hetek voltak – tele fényes reményekkel és nagyralátó várakozással. Micsoda élvezettel segédkeztem új ruháim elkészítésében, majd pedig bőröndjeim becsomagolásában! De ez utóbbiba keserű érzések vegyültek; amikor végeztünk vele – amikor már készen álltam a másnap reggeli távozásra, és utolsó otthon töltendő éjszakám közelgett -, hirtelen fájdalom költözött a szívembe. Drága szeretteim oly szomorúak voltak, olyan kedvesen szóltak hozzám, hogy szememet majdnem elöntötte a könny; de azért igyekeztem vidámságot színlelni. Utoljára még kószáltam egyet Maryvel a lápon, körüljártam a kertet és a házat; utoljára etettük meg együtt kedves galambjainkat – ezeket a szépséges állatkákat, amelyek megszokták, hogy a tenyerünkből csipegessék fel az eleséget; búcsúzóul mindegyiknek megsimogattam selymes tollazatát, amint az ölembe odagyűltek. Gyengéden megcsókoltam kedvenceimet, a két hófehér legyezőfarkú galambot; eljátszottam öreg családi zongoránkon az utolsó dallamot, és elénekeltem apámnak utolsó – reméltem, hogy nem örökre, csak nagyon-nagyon hosszú időre az utolsó – dalomat. Lehet, hogy a következő alkalommal már másféle érzésekkel csinálom végig mindezt, gondoltam magamban; a körülmények megváltozhatnak, és lehet, hogy ez a ház többé sohasem lesz az én állandó otthonom. Drága kicsi pajtásom, a cica kétségkívül meg fog változni: máris látszik rajta, hogy milyen szép nagy macska lesz belőle; mire a rövid karácsonyi látogatásra hazajövök, éppúgy elfelejti játszótársát, mint a sok szeszélyes kópéságot, amelyekre mindig kapható volt. Utoljára hancúroztam vele, és fényes, puha szőrét simogatva, miközben ő hangosan dorombolva elaludt az ölemben, alig tudtam fájó szomorúságomat palástolni. Aztán, amikor Maryvel visszavonultunk csendes kis hálókamránkba, ahol fiókjaim és könyvespolcaim már üresen álltak, és ahol Marynek eztán egyedül kell majd aludnia – az ő szavaival élve: rideg magányban -, a szívem még nehezebb lett: önző és gonosz teremtésnek éreztem magam, amiért annyira ragaszkodtam hozzá, hogy magára hagyjam; amikor utoljára letérdeltem kicsi ágyunk mellé, sokkal buzgóbban imádkoztam nővéremért és szüleinkért, mint azelőtt valaha is. Hogy érzelmeimet eltitkoljam, tenyerembe rejtettem arcomat, és tenyerem nemsokára könnyekben fürdött. Amikor felálltam, észrevettem, hogy Mary is sírt; de egyikünk sem szólt semmit; csendben nyugovóra tértünk, és szorosan összebújtunk, tudván, hogy nemsokára el kell válnunk.

Reménykedésem és jókedvem azonban reggel újra visszatért. Korán kellett útnak indulnom, hogy a kocsi, amely elvisz (egy kétkerekű, amelyet Smith úrtól, a falu posztó-, fűszer- és teakereskedőjétől vettünk kölcsön), még aznap visszatérhessen. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, bekaptam a reggelit, megöleltem apámat, anyámat és nővéremet, megpusziltam a cicát Sally, a cselédlány mérhetetlen fölháborodására – ővele kezet fogtam, felkapaszkodtam a kétkerekűre, fátylamat leengedtem, és akkor, de csakis akkor, könnyekben törtem ki. A kétkerekű elindult; visszanéztem; drága anyám és nővérem még ott állt az ajtóban és integetett. Visszaintegettem, és tiszta szívemből kértem rájuk az Úr áldását; leereszkedtünk a domboldalon, és többé nem láttam őket.

– Biz’ jó csípős reggelt választott, Agnes kisasszony – jegyezte meg Smith -, meg aztán az ég is igencsak beborult, de azért ne féljen, odaérünk, mielőtt a zápor a nyakunkba szakadna.

– Igen, én is remélem – válaszoltam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam.

– Hanem az éccaka hogy zuhogott!

– Valóban.

– Ez a hideg szél talán elkergeti az esőt.

– Reméljük.

Társalgásunk ezzel véget is ért. Áthaladtunk a völgyön, és nekivágtunk a következő domboldalnak. A kapaszkodóról újra visszanéztem; ott volt a templomunk tornya; mögötte az ódon, szürke paplak a felkelő nap fényében sütkérezett – jobban mondva csak egyetlen fénysugárban, mert a falu és a környező dombok sötétes árnyékban maradtak; otthonomra nézve jó jelnek véltem ezt a tétova fénysugarat. Összekulcsolt kézzel, buzgón kértem az áldást a ház lakóira, és sietve elfordultam, mert láttam, hogy a nap fénye egyre fogy; vigyáztam, nehogy még egyszer visszapillantsak, hátha borongó árny veszi már körül a paplakot is, mint a táj többi részét.

Második fejezet

ELSŐ LECKE AZ OKTATÁS MŰVÉSZETÉBEN

Amint továbbhajtottunk, jókedvem is visszatért, és örömmel gondoltam az új életre, amely számomra csak most kezdődik. De, noha alig múlt el szeptember közepe, a sötét felhőktől és az erős északkeleti széltől mégis rettenetesen hideg és szomorú lett az idő; az út is végtelen hosszúnak tűnt, mert, mint Smith megjegyezte, az utak „nehezen járhatók”; de a lova is elég nehezen járt, ami azt illeti: felfelé lassan kapaszkodott, lefelé óvatosan araszolt, s csak akkor volt hajlandó ügetésbe fogni, ha az út sima volt vagy nagyon szelíden lejtett, ami azon a dombos-völgyes tájon ritkán fordult elő; úgyhogy majdnem egy óra lett, mire végcélunkhoz megérkeztünk. Amikor azonban a cifra vaskapun behajtottunk, és ráfordultunk a kaviccsal felhintett sima kocsiútra, amelyet kétoldalt zöld pázsit és fiatal fák szegélyeztek, és közelebb értünk az új, de impozáns Wellwood-házhoz, amely nyárfaligetből emelkedett ki, elcsüggedtem és azt kívántam, bárcsak távolabb lennénk még egy-két mérfölddel. Most, életemben először, a magam lábára kell állnom; immár nem léphetek vissza. Be kell mennem ebbe a házba, meg kell ismerkednem számomra idegen lakóival. Hogyan csináljam? Igaz, már majdnem tizenkilenc éves vagyok; de visszavonult életmódomnak és anyám meg nővérem kényeztetésének hála, tudom, hogy sok tizenöt éves vagy annál is fiatalabb lány felnőttebb nő módjára viselkedne, magabiztosabb és határozottabb volna; mint én. Ha azonban Bloomfieldné valóban kedves, anyai teremtés, akkor még igen jól is elboldogulhatok; a gyerekekkel bizonyára hamar összebarátkozom – Bloomfield úrhoz pedig remélhetőleg kevés közöm lesz.

„Ne idegeskedj, légy nyugodt, bármi történjék is” – mondtam magamban; olyannyira engedelmeskedtem ennek az elhatározásomnak, és olyannyira lekötött idegzetem lecsillapítása és vadul dobogó szívem megnyugtatása, hogy amikor beléptem a hallba és Bloomfieldné színe elé bocsátottak, kis híján elfelejtettem viszonozni udvarias köszöntését; visszagondolva, az a néhány szó is, amit kinyögtem, inkább mintha félhalott vagy alvajáró szájából hangzott volna. A hölgy egyébként eléggé hidegen viselkedett velem, legalábbis később így rémlett. Magas volt, sovány és méltóságteljes, sűrű fekete haja volt, hideg szürke szeme és nagyon fakó bőre.

Mindazonáltal illő udvariassággal megmutatta hálószobámat, és ott hagyott, hogy egy kicsit rendbe szedhessem magamat. A tükörbe nézve megijedtem és elkeseredtem: a hideg szélben megdagadt és kivörösödött a kezem, szétzilálódott és összekuszálódott a hajam, és enyhén szederjes lett az arcom; ráadásul a gallérom rettenetesen összegyűrődött, a ruhám merő sár volt, lábamon ormótlan új csizmacipő; s mivel a bőröndjeimet még nem hozták föl, nem tehettem semmit: úgy-ahogy lesimítottam a hajamat, helyre rángattam makacs galléromat, és szomorú állapotomon elmélkedve ledübörögtem a két sor lépcsőn, s némi nehézséggel ráakadtam arra a szobára, amelyben Bloomfieldné várt.

Bevezetett az ebédlőbe, ahol a család már láthatólag befejezte az étkezést. Kaptam egy szelet marhasültet és egy kevés kihűlt krumplit; Bloomfieldné leült velem szemben, rám szegezte tekintetét (én legalábbis így éreztem), és valami társalgásfélébe kezdett, amely leginkább hideg hangon előadott, érdektelen közhelyekből állt: de lehet, hogy ez az én hibám volt, mert képtelen voltam bármiféle társalgásra. Figyelmemet majdnem teljes mértékben lekötötte az ebéd: nem mintha farkaséhes lettem volna, de a marhasült nagyon kemény volt, a kezem pedig úgyszólván béna a hideg szélben megtett ötórás út után. Szívesen megettem volna a krumplit és otthagytam volna a húst, de mivel ebből jó nagy darabot tettek a tányéromra, nem lehettem olyan udvariatlan, hogy otthagyom; így hát, sok ügyetlen és sikertelen kísérlet után, hogy szétvagdaljam a késsel, vagy széttépjem a villával, vagy darabokra szaggassam a kettővel – tudva, hogy a rettenetes hölgy közben figyelmesen szemléli a műveletet -, elkeseredésemben marokra fogtam a kést és a villát, akár egy kétéves kisgyerek, és maradék erőmet összeszedve nekiestem a sültnek. Ehhez azonban némi mentegetőzés dukált, úgyhogy bátortalanul nevetve azt mondtam: – A kezem úgy megdermedt ebben a hidegben, hogy a késsel és a villával is alig tudok bánni.

– Gondoltam, hogy hidegnek találja az időt – felelte a hölgy hűvös komorsággal, amitől cseppet sem derültem jobb kedvre.

A ceremónia végeztével ismét a nappaliba vezetett, majd csengetett, és elküldetett a gyerekekért.

– Készségeik még korlátozottak, amint látni fogja – mondta -, nekem ugyanis nem volt időm a nevelésükkel foglalkozni, nevelőnőt pedig mind ez ideig azért nem fogadtunk melléjük, mert még kicsinek találtuk őket az ilyesmihez; de azt hiszem, hogy okosak, és könnyen fognak tanulni, különösen a kisfiú: szerintem ő közöttük is a legkülönb – jólelkű, nemes szívű fiúcska, csak irányítani kell, de nem hajszolni; ráadásul soha nem hazudik. A csalást, azt hiszem, mélységesen megveti. – Ez jó hír volt. – A húgát, Mary Annt azonban szemmel kell tartani – folytatta. – Bár általában véve jó kislány: szeretném, ha a gyerekszobába minél ritkábban eresztené be, hiszen már majdnem hatéves; még a végén mindenféle rossz szokásokat tanulna el a dajkáktól; az ágyát átvitettem a maga szobájába, és ha volna olyan kedves felügyelni a mosakodására és az öltözködésére, és gondot viselne a ruházatára is, akkor a pesztonkától teljes egészében megkímélhetnénk.

Azt feleltem, hogy mindezt szívesen vállalom; abban a pillanatban kis tanítványaim léptek be a szobába, két húgocskájuk társaságában. Tom Bloomfield úrfi nagyra nőtt, kicsit sovány hétéves fiú volt, szőke, kék szemű, turcsi orrú és világos bőrű. Mary Ann is magas termetű volt, sötét hajú, akár az anyja, de kerek és piros arcú. Húga, Fanny nagyon szép kislány volt; Bloomfieldné biztosított róla, hogy nagyon szelíd gyermek, bátorításra van szüksége; tanulni eddig semmit sem tanult; néhány nap múlva négyéves lesz, akkor elkezdheti az ábécét, és a gyerekszobából átkerülhet a tanulószobába. A legkisebbik gyermeket Harrietnek hívták: dundi, vidám, játékos kis teremtés volt, alig kétéves, legszívesebben csakis vele foglalkoztam volna – de hát vele nem volt semmi dolgom.

Beszélgetni próbáltam kis tanítványaimmal, hogy amennyire lehet, megkedveltessem magam; de attól tartok, nem értem el nagy sikert, mert anyjuk jelenléte feszélyezett. Ők azonban korántsem mutatkoztak félénknek. Bátor, élénk gyerekeknek látszottak, s reméltem, hogy hamarosan megbarátkoznak velem – különösen a fiú, akiről annyi jót hallottam az anyjától. Mary Ann egy kicsit nyafkának tűnt, s igyekezett mindenáron az érdeklődés középpontjába kerülni, aminek nem örültem. Figyelmemet azonban teljes egészében a bátyja kötötte le; egyenes tartásban állt köztem és a kandalló között, mindkét kezét hátratéve, és valósággal szónokolt; okfejtését csak néha szakította félbe, amikor is dühösen rárivallt túlságosan zajongó húgaira.

– Jaj, Tom, hogy te milyen csodálatos vagy! – kiáltott fel az anyja. – Gyere, csókold meg a te drága mamikádat, és aztán ugye megmutatod Grey kisasszonynak a tanulószobádat meg a szép új könyveidet?

– Nem csókollak meg, mama; de a tanulószobámat és az új könyveimet megmutatom Grey kisasszonynak.

– És az én tanulószobámat és az én új könyveimet, Tom – mondta Mary Ann. – Az enyémek is, nemcsak a tiéid.

– Az enyémek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a kisfiú. – Jöjjön, Grey kisasszony, elkísérem.

Miután a szobát és könyveket megmutatták – marakodásukat igyekeztem tőlem telhetően elfojtani vagy legalábbis csillapítani -, Mary Ann előhozta a babáját, és terjengős előadásba fogott a baba ruhatáráról, ágyáról, fiókos szekrényéről és egyéb tartozékairól; Tom azonban rászólt, hogy fejezze be a locsogást, mert meg akarja mutatni Grey kisasszonynak a hintalovát, amelyet nagy fontoskodva elő is vonszolt a sarokból a szoba közepére, hangosan követelve, hogy most őrá figyeljek. Majd megparancsolta húgának, hogy tartsa a kantárszárat, felmászott a nyeregbe, és nekem tíz percig ott kellett állnom mellette és néznem, milyen férfiasan használja a lovaglóostort és a sarkantyút. Időközben azért Mary Ann szép babáját és tartozékait is sikerült megcsodálnom; Tom úrfinak azt mondtam, hogy nagyszerűen lovagol, ámde remélem, ha majd igazi póni lesz alatta, nem veszi igénybe ilyen gyakran az ostort és a sarkantyút.

– Dehogyisnem! – felelte ő, és még dühödtebb csapkodásba-sarkantyúzásba fogott: – Úgy belevágom, akár a vajba a kést! Majd meglátja! Úgy fog az vágtatni, hogy beleizzad!

Megrökönyödve hallgattam; de reméltem, hogy idővel némi változást tudok majd e téren előidézni benne.

– Most pedig vegye a kalapját és a kendőjét – parancsolt rám a kis lovag -, mert meg akarom mutatni magának a kertemet.

– A kertünket – mondta Mary Ann.

Tom fenyegetően felemelte az öklét; Mary Ann felvisított, a hátam mögé bújt, és onnan öltögette a nyelvét.

– Remélem, hogy nem akarod megütni a húgodat, Tom! Remélem, hogy sohasem kell ilyesmit látnom!

– Pedig néha látni fog; néha meg kell vernem, hogy rendre szoktassam.

– De hát az nem a te dolgod; nem neked kell őt rendre szoktatnod, hanem…

– Menjen, vegye fel a kalapját.

– Nem is tudom… az ég felhős, nagyon hideg van, és az is lehet, hogy esni fog… azonkívül tudod, hogy hosszú út van mögöttem…

– Nem számít, velem kell jönnie; nem tűrök ellentmondást – felelte az akaratos kis úriember. Mivel ez volt az első napom, gondoltam, elnéző leszek. Valóban nagyon hideg volt, úgyhogy Mary Ann benn maradt a mamájával, bátyja nagy örömére, aki teljesen ki akart engem sajátítani.

A kert nagy volt és ízlésesen volt megtervezve; a fenséges dáliákon kívül másfajta virágok is nyíltak még, de sétapartnerem nem hagyott időt, hogy megcsodáljam őket; követnem kellett a nedves füvön át egy távolabbi, eldugott sarokba, a birtok legfontosabb csücskébe, mivel az volt az ő kertje. Két kerek ágyásban különféle növények nőttek. Az egyikben volt egy szép kis rózsafa. Megálltam, hogy elgyönyörködjem bájos virágaiban.

– Ugyan, azzal ne törődjön! – mondta Tom úrfi megvetően. – Az csak Mary Ann kertje; nézze, EZ az enyém! Miután minden egyes virágot megszemléltem és minden növény részletes ismertetését végighallgattam, eltávozhattam; előbb azonban Tom úrfi méltóságteljesen letépett és átnyújtott egy szál tubarózsát, de úgy, mint aki hihetetlen kegyet gyakorol. A fűben pálcikákból és zsinegből álló készségeket vettem észre, és megkérdeztem, mi célt szolgálnak.

– Madárcsapdák.

– Miért ejted csapdába őket?

– Mert papa szerint kártékonyak.

– És mit csinálsz velük, ha megfogod őket?

– Mindenfélét. Néha odaadom őket a macskának; néha feldarabolom őket a zsebkésemmel; de a legközelebbit élve akarom megsütni.

– Miért művelnél ilyen szörnyű dolgot?

– Két okból: először is látni akarom, meddig él, aztán meg kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az íze.

– De hát nem tudod, hogy ez gonoszság? Gondolj arra, hogy a madár is érez, éppúgy, mint te; gondolj arra, hogy teneked mennyire fájna.

– Ugyan már! Papa tudja, mit csinálok velük, de még sohasem szólt rám; azt mondja, ő is csinált ilyesmit gyerekkorában. Nyáron kaptam tőle egy fészekre való verébfiókát, és látta, amint kitéptem a lábukat meg a szárnyukat meg a fejüket, mégsem szólt semmit; csak annyit mondott, hogy mocskos dögök, és be ne piszkoljam velük a nadrágomat; és Robson nagybácsikám is ott volt, és nevetett, és azt mondta, hogy derék gyerek vagyok.

– És mit szólna a mamád?

– Ó, ő nem törődik az ilyesmivel. Szerinte a szép dalosmadarakat kár megölni, de a hitvány verebekkel, egerekkel meg patkányokkal azt tehetek, amit akarok. Láthatja tehát, Grey kisasszony, hogy nem is gonosz dolog ez.

– De szerintem az, Tom; papád és mamád is így vélné, ha elgondolkodnának rajta… – De gondoljanak, amit akarnak, tettem hozzá magamban, ilyet többé nem fogsz művelni, ha lesz hatalmam megakadályozni.

Odébb vezetett a vakondokcsapdáihoz, azután ki a szérűskertbe a menyétcsapdáihoz: az egyikben, nagy örömére, egy döglött menyétet találtunk; majd bekalauzolt az istállóba, de nem a szép parádés lovakat akarta megmutatni, hanem egy makrancos kiscsikót, amelyet, mint mondta, kizárólag neki nevelnek, és ha megfelelőképp betörték, azon fog majd lovagolni. Igyekeztem kedvében járni a kisembernek, s amennyire tudtam, nyugodtan hallgattam fecsegését; ha van benne egy szikrányi hajlam a szeretetre, gondoltam, azt mindenáron megpróbálom előcsiholni; így majd idővel talán téves és gonosz gondolkodásmódjára is rávilágíthatok; azt a jó szívet, azt a nemes lelket azonban, amiről az anyja beszélt, hiába kerestem; az értelem, a fürge ész megvolt benne, de azt sem mindig kegyeskedett kimutatni.

Majdnem uzsonnaidő volt, mire visszaértünk a házba. Tom úrfi közölte velem, hogy mivel a papája nincs otthon, ő, én és Mary Ann kivételesen a mamával teázhatunk; ilyenkor ugyanis Bloomfieldné velük evett, délidőben, nem pedig este hatkor, mint egyébként. Uzsonna után Mary Ann lefeküdt, Tom azonban egészen nyolcig szerencséltetett bennünket társaságával és fecsegésével. Amikor ő is lefeküdt, Bloomfieldné további felvilágosításokkal szolgált a gyermekek természetéről és tudományáról, arról, hogy mit kell tanulniuk, hogyan kell velük bánni, és figyelmeztetett, hogy hibáikról senkinek sem szólhatok, csak neki. Anyám viszont arra figyelmeztetett, hogy a legkevésbé neki szóljak a hibáikról, mert az emberek nem szeretik, ha gyermekeik hibáiról beszél valaki, úgyhogy ebből arra következtettem: legjobb, ha senkinek sem teszek említést róluk. Fél tíz tájban Bloomfieldné felszólított, hogy osszam meg vele hideg sültből és kenyérből álló szerény vacsoráját. Amikor ennek vége lett, örömmel láttam, hogy veszi a hálószobai gyertyáját és visszavonulni készül; mert, noha nagyon szerettem volna megkedvelni, mérhetetlenül ingerelt a társasága; sajnos, úgy láttam, hogy hideg, komor, érzéketlen teremtés – éppen az ellentéte annak a kedves, melegszívű asszonynak, akit reménykedve elképzeltem magamban.

Harmadik fejezet

ÚJABB LECKÉKET KAPOK

Másnap reményteljes jókedvvel ébredtem, az átélt csalódások ellenére; kiderült azonban, hogy Mary Ann öltöztetése nem könnyű feladat, mert dús haját be kellett kenni pomádéval, aztán hosszú copfba fonni és átkötni szalaggal: gyakorlatlan ujjaim nehezen tudták elvégezni ezeket a műveleteket. Mary Ann közölte, hogy a dajka feleennyi idő alatt meg tudja csinálni, és mivel folyton ficánkolt, még több időbe telt, mire elkészültem. Bementünk a tanulószobába, ahol már várt másik tanítványom, és a reggeliig elbeszélgettünk. Az étkezést befejezve néhány udvarias szót váltottunk Bloomfieldnéval, majd visszatértünk a tanulószobába, és munkához láttunk. Rájöttem, hogy tanítványaim úgyszólván semmit sem tudnak; de Tomnak, noha minden szellemi erőfeszítést utált, voltak bizonyos adottságai. Mary Ann alig tudott egy-egy szót kibetűzni, s olyan gondatlan és figyelmetlen volt, hogy jószerint semmit sem haladtam vele. Sok munkával és türelemmel azonban valami eredményt mégiscsak elértünk, majd pedig kikísértem ifjú pártfogoltjaimat a kertbe, hogy sétáljanak egy kicsit ebéd előtt. Odakinn tűrhetően megvoltunk egymással, csak éppen kiderült, hogy eszük ágában sincs követni engem; nekem kellett velük mennem, ahová éppen a szeszélyük diktálta. Szaladnom, sétálnom vagy álldogálnom kellett, ahogy ők akarták. Ez a dolgok természetes rendjének éppen a fordítottja, gondoltam; azonkívül azért sem tetszett, mert mindig a legsárosabb helyeket és a legszörnyűbb foglalatosságot választották. De nem tehettem semmit; vagy követem őket, vagy magamban maradok, s így gondatlan és lelkiismeretlen nevelőnőnek bizonyulok. Aznap délelőtt például egy kutat szemeltek ki maguknak a gyep végében, s ott tocsogtak, dobálóztak, kavargatták bottal a vizet fél órán át. Állandóan attól rettegtem, hogy anyjuk meglátja őket az ablakból, és engem okol majd, amiért megengedem nekik, hogy besározzák a ruhájukat, bevizezzék kezüket-lábukat, ahelyett, hogy szépen sétálnának; de sem érvekkel, sem parancsokkal vagy könyörgéssel nem tudtam onnan elcsalogatni őket. Ha az anyjuk nem látta is meg, meglátta valaki más – egy férfi lovagolt be a kapun és közeledett a kerti úton; tőlünk néhány lépésre megállt, és éles, átható hangon rákiáltott a gyerekekre, hogy azonnal jöjjenek ki a vízből. – Grey kisasszony – mondta -, mert gondolom, ön Grey kisasszony, csodálkozom, hogy így engedi besározni a ruhájukat! Nem látja, milyen lett Bloomfield kisasszony szoknyája, és hogy Bloomfield úrfi harisnyája csupa víz? Kesztyű pedig egyikükön sincs! Uramisten! Ha megkérhetném, a jövőben legalább arra vigyázzon, hogy tisztességesen nézzenek ki! – Azzal elfordult, és továbblovagolt a ház felé. Ez tehát Bloomfield úr, gondoltam. Csodálkoztam rajta, hogy Bloomfield kisasszonyként és úrfiként emlegeti a saját gyerekeit; de még jobban csodálkoztam azon, hogy ilyen udvariatlanul beszél velem, a nevelőnőjükkel, akit most látott először. Hamarosan megszólalt a csengő, vissza kellett térnünk a házba. Egy órakor ebédeltem, a gyerekek társaságában, egy asztalnál az úrral és feleségével. Ebéd közben tanúsított magatartása nem emelte a szememben. Átlagos termetű vagy annál is alacsonyabb volt, és inkább sovány, mint erős, harminc és negyven közötti; széles szája volt, piszkosszürke arcbőre, savókék szeme és lenszínű haja. Sült ürücomb volt előtte; szelt belőle Bloomfieldnénak, nekem és a gyerekeknek, és felszólított, hogy a gyerekek adagját vagdaljam fel; majd ide-oda forgatva az ürücombot, mindenfelől megszemlélte, kijelentette, hogy ehetetlen, és elrendelte, hogy hozzák be a hideg marhasültet.

– Mi baja az ürünek, drágám? – kérdezte hitvese.

– Túl van sütve. Nem érzi, Bloomfieldné, hogy minden ízt kisütöttek belőle? Nem látja, hogy az a finom vörös lé teljességgel kiszáradt alóla?

– Nos, a marhahús biztosan ízleni fog.

Megérkezett a marhasült, és az úr módfelett gyászos és elégedetlen képpel szeletelni kezdte.

– Mi baja a marhasültnek, Bloomfield úr? Én úgy emlékszem, hogy nagyon finom.

– Az is volt; finomabb már nem is lehetett volna; csak hogy teljességgel elrontották – felelte gyászos hangon a férje.

– Hogyhogy?

– Hogyhogy? Hát nem látja, hogyan vágták fel? Uramisten! Szörnyű!

– A konyhában vághatták fel rosszul, mert én itt tegnap nagyon is vigyázva szeleteltem belőle.

– Kétségtelen, hogy a konyhában vágták fel rosszul, a barbárok! Uramisten! Hát látott már valaki ilyen szép darab marhahúst így tönkretéve? Ne felejtse el, hogy a jövőben, ha egy tisztességes fogás elhagyja asztalunkat, a konyhai személyzet nem nyúlhat hozzá! Ezt ne felejtse el, Bloomfieldné!

A marhahús siralmas állapotának ellenére a ház ura levágott magának néhány vékony szeletet, és egy részét csendben elfogyasztotta. Azután valamivel nyugodtabb hangon megkérdezte, mi lesz estebédre.

– Pulyka és fácán – hangzott a lakonikus válasz.

– És még?

– Hal.

– Milyen hal?

– Nem tudom.

– Nem tudja? – kiáltott fel az úr elszörnyedve, s a kés meg a villa megállt a levegőben.

– Nem. Szóltam a szakácsnak, hogy legyen hal is, de nem részleteztem a dolgot.

– Nahát, ez mindennek a teteje! Egy hölgy, aki azt állítja, hogy házat visz, és azt sem tudja, milyen hal van estebédre! Azt állítja, hogy halat rendelt, de nem hagyta meg, hogy milyet!

– A jövőben talán ön rendelje meg az estebédet, Bloomfield úr.

Több szó nem hangzott el, és én örültem, hogy tanítványaimmal kikerülhetek a szobából; soha életemben nem szégyenkeztem és nem éreztem még ilyen kellemetlenül magam valami miatt, amiben nem én voltam a hibás.

Délután tanultunk, majd újra kimentünk sétálni; a tanulószobában megteáztunk, felöltöztettem Mary Annt a desszerthez, majd, amikor bátyjával együtt lement az ebédlőbe, megragadtam az alkalmat, hogy levelet írjak szeretteimnek; a gyerekek azonban nagyon hamar visszajöttek, még a feléig sem jutottam vele. Hét órakor le kellett fektetnem Mary Annt; nyolcig Tommal játszottam, akkor ő is lefeküdt; befejeztem a levelet, és kicsomagoltam a ruháimat, mert erre eddig nem jutott időm, s végül én is lefeküdtem.

Napjaim azonban korántsem alakultak mindig ilyen kedvezően.

Oktatói és felügyelői munkám ahelyett, hogy könnyebb lett volna, amint tanítványaimmal jobban összeismerkedtem, csak még fáradságosabbá vált, amint a jellemük jobban kibontakozott. A „nevelőnő” szó, úgy látszott, semmiképp sem lesz alkalmazható rám: neveltjeimbe annyi engedelmesség sem szorult, mint egy vad, betöretlen csikóba. Az apjuk ingerlékeny természetétől való félelem és a rettegés a büntetéstől, amelyet mindig kimért rájuk, ha megharagították, annyit elért, hogy a jelenlétében fékezték magukat. A lányok tartottak valamicskét anyjuk haragjától is; a fiút pedig ajándékok kilátásba helyezésével időnként rábírta az engedelmességre; én azonban nem tudtam ajándékokkal megvesztegetni; ami pedig a büntetést illeti, értésemre adatott, hogy azt a szülők kizárólagos joguknak tekintik; ennek ellenére elvárták tőlem, hogy kordában tartsam tanítványaimat. Más gyermekek viselkedését megszabta volna a haragtól való félelem és a dicséretre való sóvárgás; őrájuk azonban egyik sem volt hatással.

Tom úrfi nem érte be azzal, hogy nem tudok uralkodni rajta, hanem egyenesen ő akart uralkodni nemcsak húgain, de nevelőnőjén is, s ebbeli szándékát kézzel-lábbal egyaránt kifejezésre juttatta; mivel pedig korához képest nagyra nőtt, erős fiú volt, ez nem kis gondot okozott nekem. Néhány csattanós pofon persze kijózaníthatta volna ilyen alkalmakkor; mivel azonban kétségkívül megtódítva adta volna elő anyjának a történteket, s anyja kétségkívül hitt volna neki, hisz rendíthetetlenül bízott a fiú őszinteségében – noha, mint hamarosan rájöttem, Tom e téren sem volt feddhetetlen -, úgy döntöttem, hogy még önvédelemből sem ütöm meg; legzabolátlanabb pillanataiban is csak letepertem s kezét-lábát lefogtam, míg jobb belátásra nem tért. De nemcsak az volt nehéz, hogy megakadályozzam annak elkövetésében, ami tilos, hanem az is, hogy rábírjam annak végrehajtására, ami kívánatos. Gyakran kerekperec kijelentette, hogy nem hajlandó tanulni, nem hajlandó felmondani a leckét, de még a könyvébe belenézni sem hajlandó. A nyírfavessző ilyenkor is jót tett volna neki; de mivel hatalmam korlátozva volt, csak a rendelkezésemre álló eszközöket használhattam.

Mivel a tanulásnak és a játéknak nem voltak kijelölt órái, rendszerint feladatot adtam tanítványaimnak, olyat, amelyet mérsékelt figyelemmel is rövid időn belül meg lehet oldani; s amíg ezt meg nem oldották, lehettem akármilyen fáradt, s lehettek ők akármilyen megátalkodottak, a szülői beavatkozáson kívül semmi sem bírt rá, hogy kieresszem őket a tanulószobából; még akkor sem, ha a székemmel az ajtó elé kellett ülnöm, hogy benn tartsam őket. Más fegyverem nem volt, mint a türelem, a határozottság és a kitartás; elhatároztam, hogy ezeket a lehető legügyesebben forgatom, s minden egyes fenyegetésemet és ígéretemet szigorúan beváltom; tehát vigyáznom kell, hogy fenyegetéseim és ígéreteim mindig reálisak, beválthatók legyenek. Továbbá őrizkedtem attól, hogy rosszkedvem és haragom fölöslegesen és értelmetlenül kitörjön: ha tűrhetően viselkednek, én is olyan kedves leszek, amilyen csak tudok, így majd megfelelőképpen különbséget tudnak tenni jó és rossz magaviselet között; ha veszekednem, vitatkoznom kell velük, a legegyszerűbb és leghatásosabb szavakat fogom használni. Ha megrovom őket, vagy nem teljesítem kívánságukat egy súlyos hiba elkövetése után, azt inkább szomorúan, mintsem haraggal teszem: zsoltáraikat és imáikat minél egyszerűbben és érthetőbben fogalmazom meg; amikor lefekvés előtt bűnbocsánatért imádkoznak, emlékeztetni fogom őket az aznap elkövetett bűnökre, komolyan, de kedvesen, nehogy az ellenállás szellemét felébresszem; aki rossz volt, annak penitenciazsoltárokat kell elmondania; aki viszonylag jó volt, annak vidámabbakat; a tudást pedig, amennyire lehet, szórakoztató előadások formájában csöpögtetem a fejükbe – látszólag nem egyéb céllal, mint hogy mulattassam őket.

Ezek az eszközök, reméltem, idővel a gyermekek épülését is elősegítik, és szüleik helyeslését is kivívják; otthon hagyott szeretteimet pedig meggyőzik arról, hogy sem a tehetség, sem a rátermettség nem hiányzik belőlem. Tudtam, hogy a nehézségek, amelyekkel szembe kell néznem, nagyok; de azt is tudtam (vagy legalábbis hittem), hogy a rendíthetetlen türelem és kitartás legyőzheti őket; minden reggel és minden este kértem az Urat, hogy legyen ebben a segítségemre. De vagy a gyerekek voltak javíthatatlanok, vagy a szülők ostobák, vagy az én nézeteim tévesek vagy megvalósíthatatlanok – mindenesetre legjobb szándékaim és legnagyobb erőfeszítéseim sem eredményeztek egyebet, csak annyit, hogy a gyerekek tovább rosszalkodtak, a szülők elégedetlenkedtek, én pedig gyötrődtem.

Az oktatás feladata nemcsak az agyamat, de a testemet is próbára tette. Szaladgálnom kellett tanítványaim után, oda kellett vonszolnom őket az asztalhoz, s gyakran erőszakkal kellett ott tartanom őket, amíg a leckét meg nem csinálták. Tomot gyakran a sarokba állítottam, odaültem eléje egy székbe, kezemben a könyvvel, amelyből fel kellett mondania vagy olvasnia ahhoz, hogy szabadon eresszem. Ahhoz nem volt elég erős, hogy a széket is és engem is hátralökjön, így hát összevissza tekergett és különféle fintorokat vágott – ezt a pártatlan szemlélő bizonyára rendkívül mókásnak találta volna, de én nem; hangosan kiabált és nyafogott, amivel, gondolom, a sírást akarta helyettesíteni, csakhogy könnyeket már nem tudott kipréselni a szeméből. Tudtam, csak azért csinálja, hogy bosszantson; ezért, bármennyire reszkettem is belül az idegességtől és a türelmetlenségtől, hősiesen elfojtottam haragomat, és látszólag közömbösen ültem a széken, várva, hogy Tom megunja és abbahagyja a bohóckodást, és szaladgálhasson a kertben, amennyiben hajlandó lesz végre felmondani vagy elolvasni azt a néhány szót, amit kijelöltem a számára. Néha úgy döntött, hogy csúnyán fog írni; tartanom kellett a kezét, nehogy telipacázza és elcsúfítsa a papirost. Gyakran megfenyegettem, hogy ha nem csinálja szépen, még egy sort leíratok vele; ilyenkor kerekperec megtagadta az újabb sor leírását; s hogy szavamnak álljak, végül kénytelen voltam rászorítani ujjait a tollra, és ide-oda húzogatni a kezét, míg a sort makacskodása ellenére is be nem fejezte valahogy.

Ennek ellenére nem Tom volt a legkezelhetetlenebb tanítványom; nagy örömömre néha volt annyi esze, hogy belássa: okosabb, ha megcsinálja a leckéjét, s aztán mehet ki szórakozni, míg a húgaival mi is nem csatlakozunk hozzá; ez azonban gyakran elmaradt, mert Mary Ann nemigen szokta követni bátyja példáját: ő legjobban a padlón szeretett fetrengeni; lehuppant, akár egy zsák liszt, s amikor nagy nehezen felrángattam, egyik karommal tartanom kellett, másik kezemben pedig a könyvet fognom, hogy olvassa. Amikor a nagy, hatéves lány súlyától az egyik karom már elzsibbadt, átvettem a másikba; ha már mindegyiket kifárasztotta a teher, becipeltem Mary Annt valamelyik sarokba, és közöltem vele: kijöhet, de csak akkor, ha hajlandó lesz a lábát használni és talpra állni; rendszerint azonban szívesebben hevert ott uzsonnáig vagy vacsoráig, amikor – mivel ezektől nem foszthattam meg – így is, úgy is kiszabadult, és kerek, vörös képén diadalmas vigyorral csakazértis négykézláb mászott elő. Néha kereken megtagadta, hogy egyik vagy másik szót a leckéjében kiejtse; most, visszatekintve, már sajnálom, hogy annyi fölösleges munkát fektettem önfejűsége megtörésébe. Ha mint jelentéktelen semmiség fölött elsiklok fölötte, jobb lett volna mindkettőnknek; én azonban kötelességemnek tekintettem, hogy csírájában fojtsam el azt a rossz hajlamot; kötelességem is lett volna, ha végre tudtam volna hajtani; ha hatalmam nincs oly nagyon korlátozva, engedelmességre tudtam volna szorítani; így azonban csak az erőnket mértük össze újra és újra, s ebből rendszerint ő került ki győztesen; minden egyes győzelme pedig újabb próbatételre buzdította. Hiába érveltem, hízelegtem, könyörögtem, fenyegetőztem, hiába szidtam; hiába nem eresztettem ki játszani, vagy ha muszáj volt kieresztenem, hiába nem voltam hajlandó játszani vele vagy kedvesen szólni hozzá; hiába fejtettem ki neki, hogy milyen előnyökkel járna, ha engedelmeskedne, s akkor szeretnék és jól bánnának vele, s hogy milyen hátrányos lesz rá nézve, ha megátalkodottan tovább rosszalkodik. Ha megkért valamire, általában így feleltem:

– Szívesen, Mary Ann, ha előbb kiejted azt a szót. Ugyan, ejtsd már ki, legyél túl rajta!

– Nem.

– Ez esetben semmit sem tehetek érted.

Amikor én ilyen korú voltam vagy még kisebb, a törődés hiánya és a kegyvesztettség a legszörnyűbb büntetésnek tűnt a szememben; rá azonban semmi hatást nem gyakorolt. Néha végső elkeseredésemben vadul megráztam, vagy meghúztam a hosszú haját, vagy a sarokba állítottam; ilyenkor hangos, éles visítozással büntetett meg, amely olyan volt, mintha késsel hasogatnák a fejemet. Tudta, hogy ki nem állhatom az ilyesmit, amikor tehát kedvére kivisítozta magát, bosszúszomjas elégedettséggel az arcomba nézett és kijelentette: – Tessék! Most megkapta! – Aztán tovább visított, amíg csak be nem kellett fognom a fülemet. Bloomfieldné gyakran megjelent odafenn e rémes ordibálásra, és ilyenkor megkérdezte, mi a baj.

– Mary Ann nagyon csúnyán viselkedik, asszonyom.

– De hát mi ez a szörnyűséges ordibálás?

– Mérgében visítozik.

– Ilyen hátborzongató hangokat még sohasem hallottam. Mintha gyilkolná ezt a gyereket. Miért nincs odakinn a bátyjával?

– Mert nem akarja befejezni a leckéjét.

– Mary Ann legyen jó kislány, és csinálja meg a leckéjét – mondta Bloomfieldné színtelen hangon, a gyerek felé fordulva. – És remélem, hogy soha többé nem kell ilyen rémséges hangokat hallanom!

Hideg, kőkemény tekintetét rám vetve – ezt a pillantást nem lehetett félreérteni – becsukta az ajtót és lement. Néha megpróbáltam túljárni a makacs kis teremtés eszén, s amikor éppen másra gondolt, csak úgy mellesleg megkérdeztem tőle azt a bizonyos szót; előfordult, hogy már-már ki is ejtette, de aztán észbe kapott, és elégedetten rám nézett, mint aki azt mondja: „Na látod, okosabb vagyok én nálad; engem nem csapsz be!”

Máskor úgy tettem, mintha elfeledkeztem volna a dologról; estig beszélgettem, játszadoztam vele, majd lefektettem; s amint ott feküdt mosolyogva, búcsúzáskor fölé hajoltam, s vidáman és kedvesen így szóltam hozzá:

– No, mondd ki azt a szót, Mary Ann, mielőtt az éjszakai puszit megkapod; látod, most jó kislány vagy, biztosan ki fogod mondani.

– Nem mondom.

– Akkor nem adhatok neked puszit.

– Nem is kell.

Hiába mutattam, hogy milyen szomorú vagyok; hiába vártam az ágya mellett a bűnbánat valami jelére; tényleg „nem kellett” neki, így aztán magára hagytam a sötétben, csodálkozva érzéketlen makacsságának ezen az újabb tanújelén. Én gyerekkoromban el sem tudtam képzelni szörnyűbb büntetést annál, hogy anyám nem hajlandó megcsókolni elalvás előtt; már a gondolata is iszonyú volt. Szerencsére a gondolatnál tovább e téren soha nem jutottam, mert egyszer sem követtem el olyan bűnt, amely ezt vonta volna maga után; de emlékszem, hogy nővérem egy ízben méltónak találtatott erre a büntetésre; hogy ő mit érzett, azt nem tudom; de hogy én mit szenvedtem miatta, azt nem fogom egyhamar elfelejteni.

Volt még egy bosszantó tulajdonsága Mary Ann-nek: szeretett be-beszaladni a gyerekszobába és eljátszadozni kishúgaival és a dajkával. Ez elég természetes dolog, de mivel anyja kifejezetten az ellenkezőjét kívánta, én természetesen megtiltottam neki, amivel csak azt értem el, hogy még jobban odaszokott, s minél jobban igyekeztem ráerőltetni akaratomat, annál gyakrabban surrant be és annál tovább maradt ott. Bloomfieldnénak természetesen nem tetszett a dolog, és természetesen engem okolt érte. Másik ilyen megpróbáltatás volt számomra a reggeli öltözködés: Mary Ann hol mosakodni nem akart, hol felöltözni, hacsak nem azt a ruhát adom rá, amiről tudtam, hogy az anyja nem szereti; hol pedig visítva elszaladt, amikor a hajához akartam nyúlni. Ezért aztán, amikor sok nyűglődés után végre sikerült levinnem, a többiek a reggelinek többnyire már a közepén tartottak. Ilyenkor persze mindig kijárt nekem a sötét tekintet „mamától”, egy csípős megjegyzés pedig „papától”, az utóbbit ugyanis kevés dolog bosszantotta jobban, mint a késedelmes megjelenés az étkezésnél. Az apróbb bosszúságok közé tartozott az is, hogy Bloomfieldnét sohasem sikerült kielégítenem leánya öltözékével; a gyermek hajára pedig többnyire „ránézni is rossz volt”. Néha élő szemrehányásként magára vállalta a fésülés és befonás feladatát, majd keserűen panaszkodott, hogy ez mennyi fáradságába került.

Reméltem, hogy a kicsi Fanny, ha beléphet majd a tanulószobába, szelídebb és engedelmesebb lesz; néhány nap, illetve néhány óra is elég volt azonban, hogy ez a remény füstbe menjen; szeszélyes, kezelhetetlen kis teremtésnek bizonyult, már ilyen fiatalon sem állt tőle távol a csalás és a hazudozás, és ijesztő gyakorisággal alkalmazta két kedvenc támadó- és védekezőfegyverét: akire megharagudott, annak az arcába köpött, ha pedig oktalan kívánságait nem teljesítették, bömbölt, akár a bikaborjú. Mivel szülei jelenlétében rendszerint csöndesen viselkedett, s mivel ezért ők rendkívül szelíd teremtésnek tartották, hazugságait is mindig készséggel elhitték, gyakori bömbölése nyomán pedig arra gyanakodtak, hogy keményen és szívtelenül bánok vele; amikor végül rossz természetére még az ő elfogult szemük előtt is fény derült, úgy éreztem, hogy ezt is az én rovásomra írják.

– Milyen csúnyán viselkedik mostanában Fanny! – mondta Bloomfieldné élete párjának. – Maga nem vette észre, drágám, hogy megváltozott, amióta a tanulószobába átkerült? Nemsokára ugyanolyan rossz gyerek lesz, mint a másik kettő; márpedig ők, sajnos, azt kell mondanom, nagyon elkanászodtak az utóbbi időben.

– Helyesen mondja – hangzott a válasz. – Magam is gyakran így vélem. Azt hittem, ha nevelőnőt fogadunk melléjük, az a hasznukra válik; ehelyett azonban egyre rosszabbak lesznek; hogy a tanulásban hogy haladnak, azt nem tudom; de a szokásaikban kétségkívül semmi javulás nem mutatkozik, sőt napról napra durvábbak, piszkosabbak és rendetlenebbek lesznek.

Tudtam, hogy mindez ellenem irányul; az ilyen alattomos szurkálódás jobban bántott, mintha nyíltan megvádoltak volna; az utóbbi ellen ugyanis védekezhettem volna; így azonban bölcsebbnek véltem, ha elfojtom neheztelésemet, és kitartóan tovább próbálkozom legjobb tudásom szerint; mert akármennyire kibírhatatlan volt a helyzetem, az állást nem akartam elveszteni. Ha szilárd kitartással, becsületesen folytatom a harcot, gondoltam, idővel a gyermekek is csak emberibbé válnak: hónapról hónapra, ha nem sokkal is, de okosabbak, tehát kezelhetőbbek lesznek; hiszen ha egy tízéves gyerek is ilyen vad és zabolátlan lenne, mint ezek most, hat-hét évesen, azt már szinte őrültnek kéne nyilvánítani.

Azzal hízelegtem magamnak, hogy szüleimnek és nővéremnek használok vele, ha megmaradok állásomban; mert bármennyire kevés volt a fizetésem, gondos beosztással valamennyit félre tudtam tenni, s reméltem, hogy elfogadják majd tőlem. Meg aztán a magam jószántából jöttem erre a helyre; magamnak köszönhetem ezeket a megpróbáltatásokat, tehát el is kell viselnem őket; és egyáltalán: nem bántam meg, amit tettem. Meg akartam mutatni szeretteimnek, hogy még ilyen körülmények között is alkalmas vagyok e feladatra, és tisztességgel végigcsinálom, amibe belekezdtem; ha megalázónak éreztem a csendes belenyugvást, vagy elviselhetetlennek az örökös munkát, otthonom felé fordultam, és azt mondtam magamban:

Ha összetörtek, sem győznek le engem:
 Velük nem gondolok én, csak veled. [2]

Karácsonykor engedélyt kaptam, hogy hazalátogassak, de szabadságom mindössze két hétre szólt; ugyanis, mondta Bloomfieldné, „csak nemrég jött el hazulról, ezért arra gondoltam, nem kíván hosszabb ott-tartózkodást”. Nem ábrándítottam ki; mit tudta ő, milyen hosszú, milyen fárasztó volt számomra ez a tizennégy heti távollét; milyen nagyon vágytam már a szabadságra s mekkorát csalódtam megkurtításán! Őt azonban nem hibáztathattam; sosem beszéltem neki az érzéseimről, magától pedig nem találhatta ki őket; s mivel nem teljes félévet töltöttem a házában, nem járt nekem teljes szabadság.