170 éve, 1850. szeptember 8-án született Blaha Lujza színésznő, a magyar színjátszás nagy alakja. Teltkarcsú termete, bájos arca, gyönyörű énekhangja, hol érzelmes, hol dévajkodó kedvessége valósággal predesztinálta a népszínmű-szerepekre.
A műfaj az ő stílusához igazodva őrizte meg romantikus, stilizált és irreális jellegét. Legnagyobb sikereit a Falu rosszában, a Sárga csikóban, a Piros bugyellárisban aratta, s olyan dalokat vitt diadalra, mint a Cserebogár, sárga cserebogár, a Mi mozog a zöld leveles bokorban.
Blaha Lujza Reindl Ludovika néven született 1850. szeptember 8-án Rimaszombatban (ma Rimavská Sobota, Szlovákia). Apja, egy huszártisztből lett vándorszínész 1856-ban a színpadon halt meg, szintén színésznő anyja ezután egy díszletfestőhöz ment feleségül.
A gyermek – akit mindenki Lujzinak hívott – hétévesen még nem járt iskolába, de apróbb szerepekben már színpadra lépett Várai Lujza, majd gyámapja után Kölesi Lujza néven. A vándortársulattal, amely saját gyermekének tekintette, és Cukorbabaként becézte, megfordult Győrött, Sopronban, Székesfehérvárott, Pozsonyban, Szabadkán, Besztercebányán és Vácott.
„Két dologra vágytam – nyilatkozzta a kezdetekre utalva Blaha – Cipóra és Cipőre… annyit tudok, hogyha ha belesülök, nem kapok vacsorát. Ezt apa minden nap tízszer is elmondta. Ettől félek a legjobban, és a borzasztó félelem miatt nincs lámpalázam.”*
Hamar felfedezték gyönyörű, tiszta hangját, s még tizennégy éves sem volt, amikor a budai Népszínházhoz szerződtették, ahol nagy sikert aratott a Csikós című népszínműben. Ugyanebben az évben lett a szabadkai társulat tagja, itt találkozott a cseh származású, több mint húsz évvel idősebb Jan Blaha karmesterrel, aki taníttatta és pályáját egyengette. S bár Blaha naplója szerint egymással beszélgetni nem igazán tudtak – egyik sem beszélte a másik nyelvét -, 1865-ben összeházasodtak, s jóllehet Blaha négy év múlva, 41 évesen meghalt, özvegye – további két házassága ellenére – élete végéig viselte a nevét.
„Blaha, szegény, a maga ápolásával van elfoglalva és nem ér rá most az én kedvemért magyarul tanulni; bizony megesik, hogy az ujjunkkal megmutatjuk egymásnak, hogy mit akarunk, úgy diskurálgatunk, mint a siketnémák.”
1866-ban Debrecenbe szerződött, itt vált országos hírű primadonnává. Szigligeti Ede 1871-ben szerződtette a pesti Nemzeti Színházhoz, ahol először a Tündérlak Magyarhonban című népszínműben lépett fel óriási sikerrel. 1875-ben lett az újonnan alapított Népszínház tagja, melyet ő tett a német színház diadalmas vetélytársává, itt lett Blaha Lujza a „nemzet csalogánya”. 1884-85-ben Feleky Miklós társulatával játszott a Várszínházban, majd 1901-ig ismét a Népszínházban lépett fel. 1875 szeptemberében Blaha Lujza ismét megházasodott, második férje Soldos Sándor Heves megyei földbirtokos volt. Alig négy év után békében elváltak egymástól.
„A Népszínházat fölépítették., és én férjhez is mentem. Soldos Sándor Heves megyei földbirtokos az uram, aki legelsőbben is hazahozott Hevesbe, és én most itt élek falun, és nézem, hogyan él a mi népünk. Egész nap künn járok,: mezőn, kertben, pajtában, és minden menyecskét, minden parasztlegényt elfogok úton-útfélen, hogy elbeszélgessek velük. Mondják is mindenfelé, hogy „Ejnye, milyen egy fáin személy az ifiasszony.” – ők persze nem tudják, hogy én „tanulmányozom őket”; ellesem a beszédjüket, a modorukat, a szokásaikat, mozdulataikat. Láttam itt már lakodalmat, keresztelőt, búcsút, névnapi ünnepséget, és mind jól a fejembe véstem; majd ha szükség lesz rá, előszedem szépen az emlékezetemből, mint ahogy a kincseit előszedi az ember az almáriomból. Az én almáriomom egész kis kincsesház immár, ebből jó sokáig lehet majd takarékoskodni.”
1881 elején férjhez ment báró Splényi Ödön rendőrtanácsoshoz, akivel egy jótékonysági koncerten ismerkedett meg.
Az 1896-os millennium évétől többször elszánta magát a közönségtől való végleges búcsúra, de aztán mindig maradt még egy kicsit. Amikor 1901-ben a Nemzeti Színház létrehozta az „örökös tagság” intézményét, elsőként ő kapta meg, és a címhez élete végéig állandó jövedelem is járt. A nemzet első társulatának tagjaként ünnepelte 1908-ban színpadra lépésének fél évszázados jubileumát Csiky Gergely Nagymama című vígjátékának címszerepében.
A következő esztendőben fergeteges sikere volt Móricz Zsigmond Sári bírójában. 1910-ben végérvényesen visszavonult a színpadtól, a Nemzeti Színházban tartott búcsúelőadáson a Tündérlak Magyarhonban című népies vígjátékban játszott. Ezután csak alkalmanként szerepelt, utoljára 1923-ban a Városi Színházban, az egykori Népszínház nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen. 1923-ban megválasztották az Országos Színészegyesület örökös tagjának.
Teltkarcsú termete, bájos arca, gyönyörű énekhangja, hol érzelmes, hol dévajkodó kedvessége valósággal predesztinálta a népszínmű-szerepekre. A műfaj az ő stílusához igazodva őrizte meg romantikus, stilizált és irreális jellegét. Legnagyobb sikereit a Falu rosszában, a Sárga csikóban, a Piros bugyellárisban aratta, s olyan dalokat vitt diadalra, mint a Cserebogár, sárga cserebogár, a Mi mozog a zöld leveles bokorban.
Budapesten egyfajta intézménnyé vált, jószerivel nem akadt előkelő látogató a fővárosban, aki ne ült volna be legalább egy előadására. Jelentős szerepe volt Budapest szellemének magyarrá tételében, nevéhez fűződik a magyarországi operettjátszás meghonosítása is. Játszott 1901-ben az első magyar filmben (A tánc), majd 1916-ban a Nagymama című némafilmben is.
Magánélete mentes volt a botrányoktól: 1875-ben ment hozzá második férjéhez, Soldos Sándor miskolci földbirtokoshoz, akitől Sári nevű leánya született. Négy év múlva elváltak, a színésznő 1881-ben a snájdig gavallér, Splényi Ödön báró felesége lett annak 1909-ben bekövetkezett haláláig. Azt még kortársai közül is kevesen tudták róla, hogy huszonnégy évesen, házasságon kívül szült fiát saját vezetéknevén, Reindlként anyakönyveztette.
Splányi 1909-ben történt halálát követően néhány évre visszavonult a színjátszástól. Az I. világháború alatt néhányszor eljátszotta a Nagyamamát, színházba azonban leginkább a Magyar Színházba járt, ahol unokája, Blaha Gitta szereplését követte nyomon. Utoljára 1923-ban lépett színpadra a Városi Színházban, a Népszínház nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen, de ekkor már nem énekelt.
1914-től visszavonultan élt nővérével, majd Manci nevű kis unokájával. Agyára húzódó betegsége egyre erősödött, szervezete legyengült, többnyire pesti lakásában tartózkodott, melynek ablakából rálátott egykori színházára. 1926. január 18-án, 76 éves korában halt meg.
Két nappal későbbi temetését egy ország gyásza kísérte, a szertartást a korabeli krónikások Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc búcsúztatásához hasonlították. „És ha – amint érzem – az én jó közönségem haló poromban sem fog sajnálni tőlem egy virágszálat, itt adom tudtára, hogy hova vigye: Koszorús költőnk, Jókai Mór sírjának szomszédságába, ahová magam kívánkoztam…” – írta naplójába.
Ravatalánál a Kerepesi úti temetőben kétszáz fős cigányzenekar muzsikált. Budapesten 1920-ban róla nevezték el a főváros egyik legforgalmasabb terét a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében, ahol legnagyobb sikereinek színhelye, a Népszínház állt, az épület 1908-tól 1965-ig, felrobbantásáig a Nemzeti Színháznak adott otthont. Blaha Lujza nevét viselte 1920-tól az újpesti színház, 1921-től a Paulay Ede utcában átépített Revü Színház is.
*Idézetek forrása: Blaha Lujza: Blaha Lujza naplója, Szépmíves
