„A vers úgy alakul ki, mint a vízcsepp. Összegyűl a víz, formálódik, nyúlik, majd leszakad s tökéletes csöppé alakul hulltában.” 70 éve halt meg Radnóti Miklós, a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja, az egyik legnépszerűbb magyar költő, műfordító.
„Halál… egyike a legszebb magyar szavaknak. A hangkép és jelentés tökéletes egybefonódása. A h borzalma, az a-á elnyújtott rémülete, vagy csodálkozása és az l-ek síkos simasága.” (Radnóti Miklós: Napló)
Hetven éve, 1944. november 9-én halt meg Radnóti Miklós költő, műfordító, a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja. Budapesten született 1909. május 5-én. Születése anyja és ikertestvére életébe került, e súlyos örökség későbbi költészetére is hatással volt. Tizenegy évesen teljes árvaságra jutott, ettől kezdve anyai nagybátyja, Grosz Dezső nevelte, aki kereskedelmi pályára szánta. A csehországi Reichenberg (Liberec) textilipari szakiskolájában tanult, majd 1928 és 1930 között nagybátyja cégénél dolgozott. Az irodalom azonban sokkal inkább vonzotta, már kamaszkorától verselt.
RADNÓTI MIKLÓS: HASONLATOK
(részlet)
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
Beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára, ahol a katolikus tudós-költő Sík Sándor egyik legkedvesebb tanítványa lett. Bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tevékenységébe, falukutató utakon, a munkásotthon kulturális életében vett részt, kapcsolatba került az illegális kommunista párttal is. 1931-es kötetét elkobozták, izgatással, vallásgyalázással vádolták. 1934-ben doktorált, Kaffka Margitról írta disszertációját. Feleségül vette Gyarmati Fannit, aki ihletője volt a magyar költészetben ritka hitvesi líra gyengéd hangú darabjainak.
Radnóti Miklós nem robbant be ilyen fergetegesen az irodalmi életbe. Lassan, hosszú előkészületek után jutott az ismeretlenségből előre a félig-meddig ismertség és elismertség emelkedő lépcsőin. Eleinte nem is a Nyugat felé indult el, pedig abban az időben alighanem minden pályakezdő költő oda szeretett volna eljutni. Ő a Kortárs című folyóirathoz csatlakozott, 1930-ban társszerkesztője is lett, hét versét, egy elbeszélését és négy kritikáját jelentette itt meg. Ez a folyóirat 1929-ben a Nyugat fejfájára címmel adott közre szerkesztőségi vezércikket, egy évvel később örömmel üdvözölte József Attila híres-hírhedt pamfletjét Babits ellen, aztán közölte az Egy költőre című verset, amelyben József Attila „Dala-dög”-nek nevezte Babitsot. Weöres Sándor jobb ajánlólevéllel kopogtatott be Babitshoz, mint Radnóti, akiről csak azt tudhatta (ha tudta), hogy az őt nem éppen kedvelő Kortárs ifjú társszerkesztője. 1930-ban megjelent első kötete, a Pogány köszöntő. Tehát a Kortárs magazin nem volt a legjobb ajánlólevél Babits felé, annyi bizonyos, hogy Radnóti 1931-ben tíz versét küldte el Babitsnak, de Babits mind a tízet visszautasította. Aztán egy évvel később, 1932-ben mégis közölt egyet, ám a következő évben semmit nem közöltek tőle a Nyugatban, sőt Babits elég lesújtó recenziót írt a Lábadozó szél című verseskötetéről. Érthető, ha a fiatal Radnóti ekkoriban nem rajongott sem a Nyugatért, sem Babitsért:
„Az a láz, mely a század elején a Nyugat megindulásával magasra szökik, a forradalom elbukásával hirtelen fagypontra száll. A forradalommal, illetve ezt megelőzően már a világháborúval a Nyugat költészete megbukik. (…) A Nyugat fiataljai (…) zsákutcába jutottak, és ma elhallgattak, vagy önmagukat ismétlik (…)”
RADNÓTI MIKLÓS: A BUJDOSÓ
Az ablakból egy hegyre látok,
engem nem lát a hegy;
búvok, tollamból vers szivárog,
bár minden egyre megy;
s látom de nem tudom mivégre
e régimódi kegy:
mint hajdan, hold leng most az égre
s virágot bont a meggy.
(1944. május 9.)
Babitsot egyszerűen dögnek nevezte „az a dög Babits” – írta 1934-ben. Ugyanabban az évben diktátornak is nevezte „Szitává kellene lőni ezt a rohadt diktátort, ezt az idegbeteg átkot a magyar irodalom testén”. Vagy: „Az agg koszorús nem szereti a kényelmetlenül »Nagy tehetségű« fiatal költőket. Azaz engem” – írta ugyancsak 1934-ben a naplójában.
Radnóti Miklós zsidó származása miatt nem jutott tanári katedrához, magánórákból, szerény tiszteletdíjakból élt. 1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott, anyagi helyzetének javulásával, a harmincas évek derekán többször járt Párizsban. Egymást követően több kötete is megjelent, 1936-ban a pályája fordulópontjának tartott Járkálj csak, halálraítélt, majd a Meredek út, az Ikrek hava. Közben műfordításain is dolgozott, elsősorban rokonnak érzett szerzőket fordított, így Vas Istvánnal közösen Apollinaire válogatott verseit jelentette meg, majd La Fontaine meséit fordította. 1940-ben még napvilágot látott Válogatott verseinek kötete, de ettől kezdve élete folyamatos rettegés lett. A Tajtékos ég kötetet Radnóti még maga állította össze, de az csak halála után, 1946-ban jelent meg, kiegészítve utolsó verseivel.
A következő években – azt lehet mondani – barátsággá fejlődött a viszony közte és Babits között. Radnóti Miklós naplójában így ír egyik látogatásáról:
„1941. jún. 14.
Esztergom. Babitséknál. Gyulával és Pistával. Társaskocsin megyünk, délben indul, megérkezünk, rögtön nekivágunk a hegynek. Fenn a ház elhagyottnak látszik, a verandáról kinyílik a táj. Szétnézünk és kilihegjük magunkat. Aztán Gyula benyit a hallgató házba. Kis idő múlva kijön, bevisz. Mihály az oldalsó szobában fekszik, fájdalmasan sovány és barna. Két kézzel fogja meg a kezünket. Leülünk az ágy körül, én Ildikó kis székére. Szájáról olvassuk a szót, néha nem sikerül, ilyenkor ír. Egymás között beszélgetünk….”
Szerelmi költészete páratlan hitvesi líra, a Tétova ódától a makacsul hazatérni akaró s a szerelem éltető erejét kifejező Levél a hitveshez című versig. Az eklogákban, e római stílusú pásztori költeményekben és más darabokban is otthont, nyugalmat, alkotói lehetőséget keres, miközben tudja, hogy mindez nem adatik meg neki. E versek, köztük a Töredék, döbbenetes képek egy szörnyű korról, melyben nemzedéke élt. Amikor saját szavát már erőtlennek érzi, az Ótestamentum prófétáinak hangján szól a rémségekről.
Radnóti korai költészetét a szabadvers forma, a lázadó expresszionista hang jellemzi, az egyre fenyegetőbb létben megszülető művei azonban már kiérlelt, klasszikus formát mutatnak. Első szabadversei a lázadó expresszionista hangján szólaltak meg, későbbi, klasszikus formájú darabjai mind több társadalmi kérdést vetnek fel, s tiltakoznak az elnyomás ellen. A nácizmus hatalomra jutásától lírája elkomorul, haláltudat járja át. Két verse Lorca meggyilkolásáról emlékezik, előrevetítve saját végét. Elhunyt barátai, Dési Huber István és Bálint György emlékére is verset ír. Prózai írásaiból kiemelkednek kortársairól írott tanulmányai, valamint az 1937-től 1943-ig vezetett Naplója, amely értékes alkotás-lélektani dokumentum is. Babitsról, Füst Milánról, Szabó Lőrincről írt tanulmányokat, prózájából kiemelkedik az Ikrek hava, ebben korai emlékeinek, ikertestvére halálának, árvaságának ad hangot. 1944 júliusában így ír: „Sárga karszalagot kapunk és katonasapkát. Holnap tífuszoltás. Mély közönyben élek. A sárga szalagot hordom, még »büszke« sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyellem. Jobb lenne büszkének lenni…”
„Éjjel. Az ember ír, egyre ritkábban, de ír s nem tudja, hogy nem önmaga halálos ítéletét írja-é” -írja Radnóti Miklós Naplójában 1939. augusztus 13-án. A költőt származása miatt többször behívták munkaszolgálatra, szolgált Szamosveresmarton, Margittán, Királyhágón, Élesden, közben hosszabb-rövidebb időt otthon tölthetett. 1944 májusában a szerbiai Bor melletti lágerbe került, innen indították utolsó útjára 1944 szeptemberében. Társaival együtt gyalogmenetben hajtották nyugat felé, a már járásképtelen költőt a Győr melletti Abdánál november 9-én a keretlegények agyonlőtték. Utolsó verseit tartalmazó noteszát, a Bori noteszt exhumálásakor kabátjának zsebében találták meg. Halálának körülménye, mind a mai napig vizsgálat tárgya, illetve heves viták folynak arról, hogy Radnótit és a vele együtt kivégzett 21 munkaszolgálatost nyilasok vagy német katonák, esetleg nyilas keretlegények és németek közösen végezték ki.
A Radnóti-mítosz
Radnótit 1946 augusztusában Budapesten, a Kerepesi úti temetőben temették el. 2009-ben Pesten a nevét viselő színház előtt felavatták szobrát, Varga Imre szobrászművész munkáját. Egy irodalmi és egy antirasszista díjat is elneveztek róla.
Radnóti Miklós nem érezte magát zsidónak, őseinek Kazinczyt és Aranyt vallotta. Sík Sándor hatására 1943-ban katolizált, s teljesen azonosult a magyarsággal, az országgal: „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország” – írta. Gyilkosai azonban zsidónak tartották, halála zsidó halál volt, úgy pusztult el, mint több százezernyi sorstársa. Utolsó nagy versei a magyar líra egyik csúcspontját jelentik, de egyetemes érvényűek is. Korát senki sem jellemezte jobban nála: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”. Síron túli üzenete mégis optimista: „…egyszer béke lesz. / Ó, tarts ki addig lélek, védekezz.”
Ahogy Hegedűs Géza rámutatott: nála „a forma fegyelme esztétikai és művészi válasz egy kaotikus világra, melyből hiányzik az emberség”. Hagyományos műfajokat elevenített fel: az episztolát (Levél a hitveshez), a himnuszt (Himnusz a békéről), az ódát (Nem tudhatom…), az eklogát. Lírai képeslapjai, a Razglednicák megrendítő erejű beszámolók életének utolsó hónapjairól, a teljes fizikai és lelki kiszolgáltatottságról és nyomorúságról.
Felesége, Gyarmati Fanni 2014 februárjában hunyt el, 1935-től 1946-ig írott naplója 2014 decemberében jelenik meg. Fifi, a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez és sok más közismert, méltán népszerű vers múzsája valódi összekötő kapocs volt a múlt és a jelen között. Hiszen nemcsak, hogy végigélte a XX. század vészterhes korszakát, a náci pusztítást, de férje munkaszolgálatainak és elhurcolásának közvetlen tanúja volt. 1935-ben házasodtak össze Radnótival, és ekkor költöztek a Pozsonyi útra a XIII. kerületbe.
Felhasznált irodalom:
Radnóti Miklós: Napló
Kenyeres Zoltán: Radnóti Miklós és a Nyugat
Fotók: OSZK, PIM, Cultura
