„Ó nyögnek a fenyők és csúcsuk összeér / S közöttük fönn jajong a mérges déli szél” Ezen a héten a 136 éve született Guillaume Apollinaire Az éji szél című versét ajánljuk, Radnóti Miklós gyönyörű fordításában.
Guillaume Apollinaire válogatott versei hosszas munkálatok után 1940 júniusában jelentek meg Radnóti Miklós és Vas István fordításában. „Ez a homályos költő olyan hanyagul és természetesen verselt, mint Petőfi.” – írja Cs. Szabó László esszéíró, kritikus, akkor a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője a Nyugatban több részletben megjelenő ajánlójában. „Költői elvét maga foglalta egy hasonlatba: «Az ember utánozni akarta a járást, s föltalálta a kereket, amely nem hasonlít a lábhoz.» Az apollinairei költészetben úgy alakul ez a hasonlat, hogy az élethű, realista, s majdnem durva képek, sőt fotografiák vakmerő képzettársítással és emlékpárosítással elvarázsolt világgá változnak át. A bűvész eszközei is egyszerűek, olyan kevés tárggyal beéri, amennyi ráfér egy csendéletre. Egy bottal, egy kalappal, egy pohár vízzel. De a botütésre galambok szállnak föl a kalapból. Erre a titkos botütésre gondolt Apollinaire.”
Ilyen ez az Apollinaire. Nem tökéletes, nem is akar az lenni. Játszik, szemlél, vitázik, bírál és szárnyal, akárcsak az éji szél. Nem csoda, hogy Radnóti számára menedék volt, naplójában így ír: „írtam egy verset, elkezdtem újra az Apollinaire-verset fordítani, olvasok… védekezem.”
GUILLAUME APOLLINAIRE: AZ ÉJI SZÉL
LE VENT NOCTURNE
Ó nyögnek a fenyők és csúcsuk összeér
S közöttük fönn jajong a mérges déli szél
S a zúgó éjen át vadúl kacagva kóbor
Tündérraj harsonáz a szomszédos folyóból
Attis Attis Attis illetlen s tiszta báj
Téged csúfolnak ők nevedtől zeng a táj
Mert fáid egyikét gót szélvész dönti ép le
Mint antik had riadt erdő fut új vidékre
S hogy forduló fenyők lándzsái hajlanak
Sötétbehullt faluk töprengnek hallgatag
Mint szűzek aggok és költők s akár a szikla
Oly némák bárki jő s hallgatnak hogyha vad
Keselyü csap le majd alvó galambjaikra
(Radnóti Miklós fordítása)
