Alig van írónk, aki ne vállalná büszkén, honnan származik, Illyés talán az egyetlen, akinek egész életműve is onnan ered. Ozora és József Attila emléke végigkíséri Illyés Gyula életét.
Vele nem megszépítő vallomás íratta, hogy „író e földből él bennem, e föld hajdani látványából”. Illyés számára Ozorából mérték lett, mindennek viszonyítási alapja, ahonnan az élet és az irodalom – történelem és nemzeti, Európa és modern művészet – áttekinthető, de föl is becsülhető. „Ozoroa, tudnivaló, Rómával teljesen egybevágóan hét hegyen emelkedik.” Illyés Ozorája egybeépült a világgal. A „puszták népe” vele belépett a világirodalomban.
Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas író, költő, a XX. századi magyar irodalom és szellemi élet kiemelkedő alakja 110 éve, 1902. november 2-án született.
A Tolna megyei Felsőrácegrespusztán egy uradalomban jött világra. „Családom a felkapaszkodó pusztai családok mintaképe volt.” Apja uradalmi gépészkovács, nagyapja Eszterházy hercegség számadó juhásza volt, de anyai ágán „egy gyermekeibe koldusodott református pap” lánya található, közeli rokonai között még vármegyei főjegyző is akad.
1916-ban, szülei válása után édesanyjával a fővárosba költözött. Érettségi után a budapesti tudományegyetem magyar-francia szakos hallgatója volt, eljárt a Galieli Kör üléseire, végül az illegális baloldali tevékenysége miatti letartóztatástól tartva 1921 végén elhagyta Magyarországot, több hónapos hányódás után Párizsban telepedett le. A nagyhírű Sorbonne-on hallgatott filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet, könyvkötésből tartva fenn magát. 1926-ban amnesztiát kapott, s hazatérhetett.
Avantgárd stílusban írt első verseit Kassák Lajos Munka című lapja közölte, de a következő évben már a Nyugatban jelent meg kritikája, Osvát támogatásával Budapestre került. 1928 utána pedig munkatársnak számított, és ez a folyóirat lett költeményeinek fő publikációs fóruma. Mihamarabb Babits legszűkebb baráti közéhez tartozott – Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal ők alkották a Nyugat második nemzedékét. Költészetével és cikkeivel egyik elindítója a „népi írók”mozgalomnak. 1934-ben – Nagy Lajossal együtt – meghívást kapott a moszkvai írókongresszusra. A harmincas évek elejétől Illyés az irodalmi közélet jelentős szereplője: munkatársa a Válasznak, 1937-ben egyik alapítója volt a Márciusi Frontnak. Babits Mihállyal együtt szerkesztette a Nyugatot, majd a költő halála után, 1941 és 1944 között az utódlap, a Magyar Csillag főszerkesztője lett. A német megszállás után bujkálni kényszerült.
Jog a XX. században
Hol az igazság? Mindenkinél –
Ölheti egymást, mind aki él.
1936-ban jelent meg először a Puszták népe. A kötetet Illyés Gyula a következő ajánlással fejezte be: „Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túl sokat markoltam. Akárhol nyúltam az „anyagba” ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak – hogyan kössek most befejezésül tetszetős bogot belőlük? Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket felvető művek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, amely felvert lelkiismeretét megnyugtatja, ha csak annyira is, hogy még nincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják. A közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nem merem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül a könyvet csonkának érzik és folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat.”
József Attila és Flóra
1931-ben meghalt az édesapja, majd az édesanyja is. Még ebben az évben feleségül vette Juvancz Irmát, akitől több különélési életszakasz után 1939-ben elvált. 1936 legvégén ismerte meg Kozmutza Flórát, és bár már akkor titkon vonzódott hozzá, házasember lévén, nem kezdeményezett kapcsolatot a pszichológusnőnél. Viszont kezdeményezett Illyés egykori barátja, majd heves ellensége, József Attila, aki 1937. február 20-án ismerkedett meg Kozmutza Flórával. A beteljesületlen szerelem történetét híven rögzíti Flóra – a későbbi Illyés Gyuláné – József Attila utolsó hónapjairól című könyve (1987). Közismert, hogy József Attila forradalmi hitét mennyire megrendítette mellőztetése, és közismert az is, hogy fájdalmát és felháborodását nem egy versében megörökítette. Egyik 1939-es naplójegyzetében fölidézte József Attilával való barátsága történetét: „József Attilával 1927 őszén ismerkedtünk meg, mikor az első hosszú csavargás és beszélgetés után elváltunk, sokáig ráztuk egymás kezét, majd összeölelkeztünk, s én – mivel épp csüggedt volt – fölemeltem, olyan magasra fölém, amennyire csak bírtam. Utolsó búcsúzásunk is mozzanatról mozzanatra így folyt le.” Az ő szemében Illyés Gyula vörös posztóvá vált a kulturális politika terén elért sikerei miatt.
Az egyre rosszabb egészségben lévő József Attila 1937. augusztus 31-én kelt, a Siesta szanatóriumi betegágyából küldött levelében – ki tudja, hányadszor? – megismételte: „Tisztán, nyíltan feladom a kérdést és ugyanolyan tiszta, nyílt választ kérek rá postafordultával: akar-e a feleségem lenni, vagy sem?” Flóra a költő levelére csak napokkal később válaszolt Budapestről, igent mondott. Flóra október végén, néhány nappal a költő kórházi elbocsátása előtt írt naplójában József Attila féltékenységéről: „Alig nyelt le néhány falatot. Tágra nyílt szemmel, mereven, szomorúan révedt a semmibe, közben nyugtalanul pislogva el-elkapta tekintetét. Sokat sírhatott, szemhéja duzzadt, lila volt. Rögtön váddal kezdte. Faggatott, mi van köztem és Illyés Gyula közt? (Valóban nem volt semmi, amit szememre hányhatott volna.) És Hatvany Bertalan között? (Természetesen még semmibb.) Hasztalan próbáltam megnyugtatni, vigasztalni. Kiforgatott mindent, bármit mondtam. Fenyegetett, hogy megfojt. Sírva jöttem el tőle”.
Illyés 1941 szeptemberében megtörte hallgatását és papírra vetette p – a Magyar Csillag novemberi számában – emlékezését utolsó találkozásukról: „Amikor több évi eltávolodás után József Attila utolsó napjaiban magához kéretett, nagy nekikészülődéssel először az ellentéteket akartuk elintézni. Pirulva akadtunk el, semmi eszmei ellentét nem volt, semmi irodalmi, legfeljebb az, hogy ő akkor már nem akart írni, s én ezt nem helyeseltem. […] Politikai ellentét sem volt, városi, falusi sem. Két perc múlva személyes sem.”
Flórát mély fájdalommal érintette a költő halála, és bár utolsó látogatása során a két vetélytárs békét kötött egymással, Illyésnek nehéz volt lépnie, hiszen a közvélemény elítélte. Így aztán bár a vonzalom fennállt, egyik fél sem nem erőltette a kapcsolat kialakulását, egészen 1939-ig, amikor halálig tartó házasságot kötöttek egymással, egyetlen lányuk, Mária. Az író és felesége egész életét árnyékként követte József Attila emléke. Ahogy Illyés írta: „A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök. Nincs olyan emberi vágyam, amit ne teljesítene. Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.”
Illyés Gyula: Ozorai példa
(Részlet)
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk;
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség!… hogy tódul már felénk!
Még rejti gyáván – változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét!
Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játsszuk már végig halálos mosollyal
e ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
ezrek dalaként fujva énekünk –
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
A kor legszigorúbb kritikusa, Schöpflin Aladár a Nyugatban így ír Illyésről 1940-ben: „Váltig hű ember és költő Illyés. Hű azokhoz, akiktől származott; szüleihez, a fajtájához, a tájhoz, amelyben gyermekéveit töltötte, a tájban minden részlethez, a nagy udvarhoz, ahol ökrök, lovak járnak, gazdasági eszközök hevernek, béresasszonyok perlekednek vagy mosnak, a mezőhöz, ahol verejtékezve törli homlokát, nehéz munkáját egy pillanatra félbehagyva a béres, a présházhoz a szőlőben, az úthoz, amely dombon át, síkon át idevezet, a jegenyefákhoz, melyek mint elmozdíthatatlan őrök állnak az út mellett, a kis kutyához, mely jártában-keltében követi. Legmélyebben, oldhatatlanul hű a néphez, amelyből kiemelkedett, de nem szakadt ki egy pillanatra sem, az uradalmi cselédek, béresek, kocsisok, pásztorok, summások rongyos, ágrólszakadt, sovány és fáradt hadához. Lélekben szüntelenül köztük, velük él, mint egy közülük.”
A második világháború után tevékenyen részt vett a közéletben: egyik vezetője volt a Nemzeti Parasztpártnak, országgyűlési képviselő lett, szerkesztette az újraindult Választ, de 1948-tól visszavonult a közélettől. Egy mondat a zsarnokságról című költeményét 1956. november 2-án az Irodalmi Újság adta közre, a forradalom leverése után a versről évtizedekig szót sem ejtettek. Legszemléletesebb, balladaszerű alkotásai a magyar történelem egy-egy pillanatát idézik (Hősökről beszélek, Három öreg, Dózsa beszéde). Prózaíróként is kiváló volt. A magyar szociográfiát a széppróza rangjára emelte a Puszták népében, a forradalmiság kérdése foglalkoztatta Petőfi-monográfiájában. Hunok Párizsban című önéletrajzi regénye a Párizsba menekült magyar művészek világába vezet. 1969-ben világirodalmi szinten is újdonságot hozott a Kháron ladikján című esszéregénye, melyben kendőzetlen nyíltsággal vallott az öregedéssel járó szellemi és testi nyűgökről. Illyés vérbeli színpadi szerző is volt, nagyívű, a nemzeti tudatot formálni kívánó történelmi drámák (Ozorai példa; Fáklyaláng; Kegyenc; Malom a Séden) mellett kitűnő szatirikus vígjátékok írója (A tű foka; Tűvétevők).
Ars poetica
Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos,
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,
ne fogja halál!
Életpályája átívelte az egész XX. századot, benne a nemzeti és egyetemes értékek olyan összhangjával, amely a magyar irodalom legjobbjai közé emelte. Számos hivatalos kitüntetésben részesült: Kossuth-díjat három alkalommal kapott (1948, 1953, 1970). 1949-ben megszűnt akadémiai tagságát – posztumusz – 1989-ben állították vissza. 1983. április 15-én halt meg Budapesten.
Felhasznált forrás:
A magyar irodalom története
Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve
Holmi, Valachi Anna: Egy tabu föltárulkozása, 2005
MTI sajtó
