Janis Joplin, a rock-lányok felszabadítója

Szerző: Kibelbeck Mara / 2012. október 4. csütörtök / Kultúra, Zenevilág

Janis egyszer kijelentette: „A színpadon huszonötezer emberrel szeretkezem, aztán egyedül megyek haza.” Gazdag volt, híres volt, mégis mindvégig szomorú kislány maradt – little girl blue…

Végzetesnek bizonyult a 28. életév a hippi-nemzedék több rock-ikonja számára. Életének ezt az esztendejét taposta Brian Jones, a Rolling Stones alapítója, amikor 1969. július 3-án holtan találták háza úszómedencéjében. Nem érte meg a 28. születésnapját Alan Wilson, a Canned Heat gitáros-szájharmonikása, ő 1970. szeptember 3-án halt meg. Alig két héttel később, szeptember 18-án újabb kortárs, Jimi Hendrix távozott az élők sorából, majd október 4-én Janis Joplin fejezte be tragikusan rövid életét.

Janis volt az első, aki a rock-ban egyszer s mindenkorra felszabadította a lányokat a maga kétségbeesett féktelenségével, lesöpörve magáról minden álszent erkölcsiséget. Addig a fehér könnyűzenében a női nem képviselőinek többnyire csak édeskés, romantikus szerep jutott, legfeljebb az egy szál gitáros szelíd „folk-Madonnáknak” jutott még hely az 1960-as évek tiltakozó és békemozgalmainak köszönhetően. A nyílt erotikát, a szókimondást, az érzelmek szabadjára engedését meghagyták a feketéknek. Janis azonban fittyet hányt a konvencióknak. Nélküle nincs Patti Smith, Hazel és Sinéad O’Connor, de még P.J. Harvey sem.

Janis Joplin 1943. január 19-én született a Texas állambeli Port Arthurban, amelyről a Rita hurrikán kapcsán sokat hallott mostanság a világ. Mélydéli, konzervatív családban nőtt fel, a Ewingok (és Bushok) világában, ahol főleg a negédes country-zene dívott. Neki azonban a blues kellett, számára Bessie Smith volt a bálvány, egy idő után az ő reinkarnációjának tekintette magát, mert valahová tartozni akart. A blues nagyasszonyáról kijelentette: „ő mutatta meg nekem a levegőt, ő tanított meg arra, hogyan töltsem meg.” Janisben pusztító erő lakozott, de ez a pusztítás nemcsak énekében nyilvánult meg, hanem saját maga ellen is fordult.
Családja nehezen emésztette meg szabadságvágyát, a középiskolában a lányok kiközösítették, a főiskolán pedig megválasztották a „legcsúnyább fiúnak”. Külseje örökké nyomasztotta, pedig, ha jó formában volt, kifejezetten vonzó tudott lenni, maradt utána néhány gyönyörű kép is. Ezért csapódott a fiúbandákhoz, akik inkább befogadták, velük csavargott – és ivott. De legalább így lehetősége nyílt arra, hogy az addig férfikiváltságnak tekintett fehér blues útját válassza, és annak egyik legnagyobb alakja legyen. Lázadó volt (a legenda szerint a texasi egyetem történetében ő volt az első csaj, aki melltartó nélkül járt az előadásokra), de sosem volt képes arra, hogy teljesen szakítson az ötvenes évek vaskalaposságával, maradiságával.

Legfőbb fájdalmának és kínjának éppen az volt a forrása, hogy egy olyan korban akart valakivé válni, amikor a lányoknak elvileg meg kellett volna elégedniük azzal, hogy Mr. Átlagos Jófiú utánfutóiként és kiszolgálóiként léteznek. Természetesen Janis is szerette volna kifogni a saját pasiját, de emellett valami mást is el akart érni. Több alkalommal kijelentette, hogy egyetlen pasas sem okoz neki olyan kéjt, mint a közönség.

1965-ben San Franciscóban ismerkedett meg Joplin az akkori „hippi-főváros” zenészeivel, akik valóságos közösséget alkottak az LSD-vel kísérletező Ken Kesey, a Száll a kakukk fészkére írójával. Ebből a körből került ki Janis első zenekara, a Big Brother and Holding Company, amellyel nagy pillanata 1967 nyarán a Monterey-i popfesztiválon jött el. Joplin mélyről jövő, rekedt üvöltése, lelki tabukat döntögető rögtönzései valósággal sokkolták a közönséget. Egy évvel később elkészült a Cheap Thrills című lemezük, rajta Janis védjegyével, a Big Mama Thorntontól átvett Ball and Chainnel, Gershwin Summertime-jának lírától megfosztott változatával és egy másik Joplin-örökzölddel, a Piece of My Hearttal. A kritika az egekig magasztalta Janist – és lepocskondiázta a zenekart. Ez volt az énekesnő tragédiáinak egyike: pályafutása során végig azt táplálták belé, hogy jobb kísérőket érdemel, ezért egyik zenekarral sem tudott tartósan együtt dolgozni.

Az 1969-es I Got ,Em Ol, Kozmic Blues Again, Mama még erőteljesebb lett, ezen hallható a soul-zene egyik csúcsa, a Kozmic Blues, a már-már játékos Try, a Maybe, és igazi rhythm-and-blues-zá érlelődött Joplin szívében és torkában a Bee Gees szirupos slágere, a To Love Somebody. Ez volt Woodstock éve, és bár Janis ott is csúcsformában énekelt, egyre nagyobb sebességgel rohant a vég felé: bizonytalanságában, magányában egyre erősebben ivott (jellemző módon felhasználták egy Southern Comfort whisky reklámozására), belemerült a drogozásba, próbált kilépni saját imázsából, de ezek szívszorítóan szánalmas kísérletek voltak.

Együtt éltek és mégis magányosak voltak. A New York-i Chelsea Hotel, a híres művésztanya volt Janis otthona is jó ideig, itt olyan művészek leltek menedéket, mint Sir Arthur Clarke, Arthur Miller, Andy Warhol vagy Jimi Hendrix.
A nyugati 23. utcában álló, 12 emeletes, 250 szobás hotel 1883-ban a színházi negyed központjában épült. Egykor olyan írók találtak itt menedéket, mint Arthur Clarke, O. Henry és Thomas Wolfe, a színdarabíró Arthur Miller, Andy Warhol képzőművész, a zenészek világából pedig Janis Joplin, Jimi Hendrix és Jim Morrison, majd Patti Smith. 1978-ban itt ölte meg barátnőjét a Sex Pistols énekese, Sid Vicious. Bob Dylan szintén a Chelsea-ben írta Sad-Eyed Lady of the Lowlands című versét.

Utolsó, Pearl című albuma az önégetés szinte orvosi pontosságú lenyomata: aki úgy énekelte a rohanó Move Overt, olyan segélykiáltást hallatott, mint a Cry Baby-ben, aki olyan eldohányzott, elivott kacagásba fojtja a Mercedes Benz végét, az tudja, hogy közel a vég. Még némi reményt ad a Me and Bobby McGee, de a Get It While You Canbe stílszerűen beleadta utolsó leheletét: ragadd meg, amíg lehet. A lemez utolsó felvételének másnapján találtak rá holtan egy Los Angeles-i szállodában: szétroncsolt szervezetének egy heroin-túladagolás adta meg a kegyelemdöfést. Brian Jones halála körül ma is sok a rejtély, Hendrixről egy időben terjesztették, hogy a lemezmaffia tette el láb alól, Alan Wilson öngyilkosságának indítékai sem ismertek a mai napig. Janis Joplinnál nem voltak kétségek: nem is lehetett más a sorsa.

Janis talán egyetlen dolgot vett komolyan az életében: a zenét. A zene érdekében elfogadja a konfliktusokat, és a férfiak uralta terepen ott üt vissza, ahol tud, miközben naponta belepusztul, mert elnyomva érzi magát. Amikor pedig felszínre engedi dühét nem enged igazából, és olykor tettlegességre is kész: például híres anekdotává vált, amikor (talán megérdemelten) nekivágott egy whiskys üveget Jim Morrison fejének. Fantasztikus lenne, ha kijelenthetnénk, hogy Janis teljes egészében átalakította a rock ‘n’ roll világát, de nem tette meg, mert ez a világ makacsul szexista maradt. Kétségtelen, hogy Janis nagy hatást gyakorolt a rock világára, sőt a tágabb értelemben vett kultúrára is. Janis ugyanúgy átértékeltette a fehér nők szépségideálját, mint negyven évvel korábban Bessie Smith a fekete nők esetében. Ahogy Jimi Hendrix az afrofrizurát a feketéknél, úgy tette divatossá Janis a kócos, gondozatlan hajat a fehér tinédzser lányok körében. Etta James, akinek perszelő énekhangja oly nagy hatást gyakorolt Janisre, egy alkalommal kijelentette, hogy Janis „olyan volt, akár egy angyal, aki eljött közénk, és kikövezett egy olyan utat, amin a fehér csajok azelőtt sosem járhattak.”